Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - IRODALOM - Veress Éva: A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463–1848. Szerk.: Domonkos Ottó, Kiss Mária, Nagybákay Péter. Bp., 1986 / 353–357. o.

356 forrásnyilvántartásokról tudunk, melyek vagy befejezetlenül maradtak, vagy kezdeti fázisban — a tervezés, kipróbálás, adatfelvétel állapotában — vannak s a továbblépés különféle okokból néha évtizedek óta várat magára. Nyilvánvaló, hogy a céhkataszternél jóval érettebb limitációkataszternek meghatározó szerep juthat a műfaj további hazai fejlődésében (a Kiadó közvetlen nemzetközi kapcsolatai, szimpóziumai révén tágabb kisugárzással). Tisztába kell jönnünk tehát azzal is, hogy a hagyományos kutatási segédletekhez viszonyítva teljesértékű-e, miben marad alattuk s miben múlja felül azokat, mennyiben tudta érvényesíteni a számítástechnika magyarországi lehetőségeit. A kataszter használhatósága felől döntsön az olvasó ós felhasználó; a számítástechnika alkalmazásának problémáiról viszont itt kell szólni (nem általánosságban, csupán e munka vonatkozásában). A limitációkataszter készítői ugyanis nem élhettek a számítástechnikának azokkal az eszközeivel, melyek az ilyen típusú feladathoz optimálisak, a szöveges adatok kezelését megkönnyítik és Magyarországon is terjedőben vannak. Az olvasó csak a nyomtatás fogyatékosságát látja, és furcsállja, hogy miért is kell neki, a felhasználónak dekódolnia a mutatók bizonyos adatait egy számítógéppel készült segédletben. Magyarországon már régóta lehet (bizonyos gépek mellett) a teljes magyar ábécével dolgozni, újabban (így a kisszámítógépek mellett) a betűtípusok, nagy- és kisbetűk, különböző nyelvek ábécéi között válogatni. De ennél sokkal lényegesebb, hogy a szöveges adatok feldolgozása (magasabb szinten a szövegfeldolgozás) a számítástechnika egyik sajátos profiljává nőtt, és korszerű művelésének számos technikai előfeltétele van. Az Akadémiának mítógépe, amelyen a céh- és a limitációkataszter készült, inkább matematikai műveletekre, mint adatfeldolgozásra orientált, szöveges adatok kezelésére a legkevésbé alkalmas. Igen nehéz feladat elé került tehát Lukács Márta, az adatbázisok kitűnő szakértője, amikor előbb végleges formába juttatta a nem általa tervezett, kezdetlegesebb gépi adottságokkal indult céhkatasztert, s most annak örökségét kellett tovább vinnie, a nagyobb és igényesebb feldolgozást kedvezőtlen adottságok között megoldania, méghozzá egy meghatározott géphasználati kontingens keretei közt. A kiadvány bevezetőjéből megtudjuk, hogy takarékossági okokból közöltek helyenként kódszámokat az adat kiírása helyett; nem kétséges, hogy a matematikus és a három tudományos szerkesztő többet foglalkozhatott a mutatók kivitelének realitásával, mint megnyerő külalakjukkal. Hogy a kompromisszumok sorozatában a tartalmi teljességet részesítették előnyben a könnyű felhasználhatósággal szemben — tehát hogy adott esetben legalább a kódot közölték, ha már az adatnak nem jutott hely — nehéz volna kifogásolni, mint ahogy azt sem illenék szóvá tenni, hogy a táblák lehetnének tagoltabbak is, hiszen ez szintén növelte volna a programok és a nyomtatás terjedelmét, sokat emésztett volna fel a gépidő- (géphasználati) keretből. Az olvasó nem látja, a nem szakember nem érzékelheti — legföljebb Lukács Márta 1980-as referátumából sejtheti meg — azt a bravúrt, amit a feladatnak a géphez való alkalmazása jelentett. Ilyenformán a limitációkataszter saját műfajának inkább bíztató, elismerésre méltó kezdeménye, mint prototípusa: technikai szempontból nem a nemzetközi, hanem hazai szinttől van elmaradva, és attól is, ami létrehozóinak képességeitől jobb adottságok között telt volna. Jelentősége — most elvonatkoztatva tartalmi hasznosságától — abban van, hogy létrejött és tanulságokkal szolgál. Nemcsak a VEAB történészkollektívájának, hanem mindenkinek, aki hasonló segédletet készít a jövőben, módja van konkrét példán tanulmányoznia konkrét megoldásokat: például azt, hogy meddig érdemes elmenni a gép által lehetővé tett sokszempontos osztályozásnál, mikor hasznos, mikor fölösleges egy negyedik-ötödik osztályozási szempont; érdemes-e, szabad-e olyan kompromisszum árán végezni gépi feldolgozást, hogy szöveges adatokat emberi munkával kell kódolni, eleve, tudatosan beletörődve abba, hogy az így készült kódrendszer csak toldott-foldott lehet, kirekesztve a forrásterminusokat a gépi feldolgozás köréből — s így tovább. Szükséghozta és műfajbeli problémák egyaránt bőven jelentkeznek majd minden ezután készülő számítógépes kutatási segédletnél is, de bizonyára már más szinten. Az első szintet a limitációkataszter teszi nemcsak hozzáférhetővé és elbírálhatóvá, hanem meghaladhatóvá is, azáltal, hogy komoly engedmények, aránytalan erőfeszítések árán ugyan, de elkészült. Másik problémánk éppen az: hogyan lehetséges, hogy minimális költségvetéssel, hivatali apparátus nélkül működő akadémiai szakbizottság, annak egy munkabizottsága, amely az innen-onnan, többnyire esetenként szerezhető rendkívüli támogatásokon kívül csak a köréhez tartozó kutatók társadalmi munkájára építhet, ilyen ütemben véghez tudott vinni egy országos adatgyűjtést, annak számítógépes feldolgozását, és végül is úttörőként, elfogadható formában közzé tudta tenni az eredményt — miközben országos intézmények forrásfeltáró tervmunkái sokkal lassabban készülnek, és nem egyszer kérdés, elkészülnek-e egyáltalán? Mi a hajtóereje és mi az ára az ilyen produkciónak? A válasz Irodalom