Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - Trócsányi Zsolt: Erdélyi konferenciák, erdélyi miniszterek : Erdély kormányzatának legfelsőbb irányítása, 1752–1761 / 217–290. o.

Erdélyi konferenciák, erdélyi miniszterek 239 a zavarkeltők megérdemelten nyerték el büntetésüket; minthogy azonban jelenleg nincs Erdélyben reguláris hadsereg,

44 s így hiányoznak a kényszerítő eszközök, nagyobb elővigyázattal, okos mérséklettel kell célhoz jutni, hogy időt lehessen nyerni, s a baj továbbterjedését meg lehessen akadályozni. Kaunitz tehát nem veti el a kényszerítő eszközök alkalmazását — csak reálisan számol vele: mi áll ezekből rendelkezésre. Ezek tehát régtől tisztázott kérdések; sokkal súlyosabbnak ítéli az államkancellár azt a problémát: minthogy Erdélyben az I, Lipót alatti vallási unió óta minden göröghitűt unitusnak tartottak (kivéve a három ismert hely lakóit), tolerálják-e azok ortodox hitét, akik most nyilvánítják magukat annak ? Kaunitz úgy véli, hogy ebben a kérdésben nem kell szőrszálat hasogatni, hanem az ügy valós helyzetét kell alapul venni. Kétségtelen, hogy jelenleg nagy számban tekintik magukat Erdélyben ortodoxnak az emberek; azok a vallási és világi elöljárók feleljenek ezért isten előtt, akik hanyagságukkal, önzésükkel vagy vakbuzgóságukkal alkalmat adtak rá, hogy az uniót ne hajtsák teljesen végre, s aztán az essék szét a nép (vallási) oktatásának elhanyagolása miatt. Szerinte minden lelkiismereti kényszer ellenkezik a kereszténység lényegével, de az államrezonnal is

45 s az ép ésszel is — de igen kényelmes lusta, ignoráns és uralkodni vágyó elöljárók számára. (A vágás itt is Bethlennek és az erdélyi helyi kormányzatnak szól; Kaunitz és a „türelmi párt" többi emberei a későbbiekben is gyakran vetik fel a helyi igazgatás felelősségét az unió befejezetlensége miatt.) A tolerancia keresztény és politikai szempontból egyaránt sokkal jobb, mint több ezer állampolgárt elveszteni a kivándorlás révén (az államkancellár, ellentétben az Erdélyi Udvari Kancelláriával, tart a kivándorlás veszélyétől), vagy alkalmat adni nyugtalanságra, izgatásra, veszélyes zendülésekre — s végül is felmérhetetlen kövezkezményekre. (Jegyezzünk meg itt valamit. A Konferenz további román vallásügyi tárgyalásain is feltűnik az erdélyi román nép kivándorlásának réme. Valóban van ilyen kivándorlás is — és ahhoz, hogy ez a romlátás felerősödjék, hozzásegít a dél-magyarországi szerbek orosz részről szervezett kivándoroltatása Ukrajna „Űj-Szerbiának" nevezett területére. Valójában azonban — s erről elsősorban a legújabb román történetírás termékei győznek meg bennünket — éppen az 1740—50-es években a legerősebb a román bevándorlás Erdélybe. Az ok kézenfekvő: az 1739-i belgrádi béke után óriási arányokban nőnek meg a román fejedelemségeknek a török uralomból következő terhei, a két sorsverte ország kiszolgáltatottsága is csak nő a Habsburg-birodalom 1737—39-i veresége és amiatt, hogy a további évtizedekben másutt van lekötve a birodalom — osztrák örökösödési háború, hétéves háború. A meghökkentő csak az, hogy még Kaunitz, a birodalom külügyeinek vezetője sem tud arról, hogy valójában mi történik: nagyarányú bevándorlás, kisebb kivándorlással tarkítva.) Ha azonban — érvel Kaunitz — hasznos és szükséges Erdélyben a türelem az ortodoxokkal szemben, akkor papokat és főpapokat is kell engedélyezni számukra. Azt Kaunitz sem látná helyesnek, hogy a karlócai érsek nyerjen ott joghatóságot; erre nincs jogalapja. Fennáll a gyanú: ha nem is az kelti Erdélyben a zavarokat, de támogatja azokat; az pedig bizonyos, hogy Valójában minimális számú volt (a háborús erőfeszítések miatt). A jegyzőkönyvben: Staats-Klugheit.