Levéltári Közlemények, 59. (1988)
Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - Mályusz Elemér: Gróf Kemény József oklevélhamisítványai / 197–216. o.
206 Mályusz Elemér Kerek Fábián mester. A közjegyzői formula a szokásos, szabályos. A közjegyzői jegy ugyan hiányzik, de a szöveg utal rá s elmaradását a nyomda felkészületlenségének tulajdoníthatjuk. Egyetlen hiány van: a hivatkozott helyen, a kolozsvári ferencesek levéltárában az oklevél nem található. Ugyanezt mondhatjuk a domonkosrendi Szt. Egyed-apácazárda 1447. december 10-i okleveléről, amely szerint az apácák négy forintért eladják egy földdarabjukat Pruner Mihálynak és Cichmil Gergelynek. Kérésükre Erhard, a konvent vicarius prepositusa, az oklevelet megerősíti officiatusa pecsétjével (Magazin II. 473). Annyiban nehezebb a helyzetünk, hogy Kemény mellőz minden utalást, hol kereshető az oklevél, sőt azt is csak mellékesen említi, hogy a kolostor valamikor Kolozsváron, az ún. Óvárban volt. Az erdélyi szászok és az ottani püspökség középkori viszonyának jellemzésére három kiadatlan oklevelet közölt, mint mondja a gyulafehérvári káptalan levéltárából (Magazin II. 463—467.). Hitelességüket kettőnél szakadozott állapotuk, a kipontozott részek hiánya volt hivatva alátámasztani, sőt igazolni. Az első, a kosdi papoknak András püspökhöz intézett datálatlan panaszirata helyet nyert az Urkundenbuch I. kötetében (480. sz.), s ellene Tagányi sem emelt kifogást. Nem csodálkozhatunk ezen. A helyi káptalanok önkormányzati törekvései és a püspöki uralmi szervezet közti ellentétek oly kevéssé ismertek, a XIV. század első feléből annyira hiányzanak a tényleges állapotokat tükröző adatok, a ,,falvak és egyházak pusztulását" említő kifejezés oly sokértelműen magyarázható, az ilyesféle rendelkezések: a megválasztott plébános megerősítésének díja egy budai fertő, a Gyulafehérváron beszolgáltatandó díj 26 közönséges súlyú márka legyen, zsinaton a dékán és három káptalani tag jelenjék meg, a püspök egyházlátogatásra egyházi, nem pedig világi kartaggal és három famulussal jöjjön, a megüresedett egyházak után tized vagy negyed nem szedhető, pontosságukkal annyira a valóság érzetét szuggerálják, hogy eszünkbe sem juthat: mindez éppen úgy lehet XIV. századi valóság, mint XIX. századi elképzelés. Hiteles és hamis közti választásra kényszerülve döntőnek egyedül azt tekinthetjük, hogy az oklevél eredeti-e vagy másolat. Mivel pedig a káptalani levéltárban nincs oly oklevél, amilyenre Kemény hivatkozik, az általa közölt szövegeket hamisítványnak kell mondanunk. Annak ellenére, hogy Fr. Teutsch, a szászok híres egyháztörténet-írója nagy szintézisében 33 az oklevelet a XIV. századra jellemzőnek találta, abban semmi gyanúsnak tűnő vonást nem látott. 34 A másik két oklevél, Zsigmond 1414. február 6-án Cremonából István erdélyi püspökhöz és 1436. április 27-én Szegedről az erdélyi szászság egyeteméhez intézett parancsai alkalmasak voltak, amire Kemény nyilván szánta is őket, hogy színesítsék az erdélyi egyházi viszonyok képét. A korábbi a selykszékieket veszi védelmébe a püspök túlzó tizedköveteléseivel szemben, amelyek szokatlanok, mert a külföldön tartózkodó király felkeresését bebört önzéssel is akadályozzák, tizedfizetésre kötelezetteknek pedig nemcsak a laikusokat, hanem a klerikusokat is tekintik. Ebben az oklevélben a keltezés helye lehetett arra 33 Teutsch, Friedrich: Geschichte der ev. Kirche in Siebenbürgen. Hermannstadt, 1921. I. 95. 34 Az oklevél hamis jellege ellen szólna, hogy az Urkundenbuch a hiányzó szövegrészletek hosszát, szemben a Magazinnal, pontosan megadja: 2, 2,3, 5 centiméter, mintha az eredeti oklevél lett volna előtte. Viszont éppen az Urkundenbuch leírásában olvassuk: Abschrift: Kemény Diplom, appendix I nach dem Őrig. Kapitelarchiv Karlsburg.
