Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - IRODALOM - Szakály Ferenc: Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546–1590. évi összeírásai. Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok. Bp., 1985 / 189–191. o.

190 Irodalom számadatból el lehet jutni a megközelítően pontos abszolút népességszámhoz, nyilvánvaló, hogy a lakosságot név szerint regisztráló szandzsák-összeírásokból pontosabb végeredmény várható, mint a magyar dikajegyzékekből, amelyek elvont számokkal jellemzik az adózó népességet. A török adóösszeírások annyival pontosabb eredményeket ígérnek a szórt magyar anyagon nyugvó eddigi kombinációknál, hogy alighanem felül lehet — ós kell — majd vizsgálni a közópkorvégi Magyarország lélekszámára vonatkozó eddigi elképzeléseinket, ha valamennyi 1546 körüli szandzsák-összeírásunk hozzáférhetővé válik majd. Az ország középső részén terpeszkedő megszállt övezet ugyanis elég széles reprezentációs bázis ahhoz, hogy belőle a többi országrész népességére is következtetéseket vonhassunk le. Az, hogy a török összeírok háztartásonként haladva név szerint vették számba a bizonyos kort (feltehetőleg 15 esztendőt) elért férfi lakosságot, egyébként számtalan egyéb előnnyel is jár. Még akkor is, ha éppen Káldy-Nagy Gyula történeti statisztikai kutatásaiból tudjuk, hogy a defterekből is^ hiányzik a lakosság 20%-a. (Magyarországi török adóösszeírások. Budapest, 1970. — Értekezések a történeti tudományok köréből. Uj sorozat 52. 89 —102.) Azon túlmenően, hogy ilyetónkópp persze könnyebben nyomon követhetjük a népesség cserélődését, fogódzókat kapunk a családszerkezet, sőt bizonyos fokig a foglalkozási struktúra és a társadalmi rétegződés feltárásához is. Ujabban a katolikus egyházszervezet leépülésének megragadására, sőt bizonyos művelődéstörténeti mozzanatok tisztázására is történt kísérlet e deftertípus segítségével. (Szakály Ferenc: Türkenherrschaft und Reformation in Ungarn um die Mitte des 16. Jahrhunderts. Études historiques hongroises. Budapest, 1985. II. 437 — 445., illetve Mészáros László: Kecskemét gazdasági élete és népe a XVI. század közepén. Bács-Kiskun megye múltjából II. A késői feudalizmus kora. Kecskemét, 1979. 154 — 175.) S a lehetőségek felsorolását még tovább folytathatnók, például az itt szándékosan mellőzött gazdasági szférával. Abban, hogy a magyarországi defterkiadás- és kutatás az utóbbi időkben ily jeles eredményekkel dicsekedhet, az ismertetett kötet szerzőjéé, Káldy-Nagy Gyuláé az érdemek oroszlánrésze, ő volt az, aki — mesterének, Fekete Lajosnak csapását követve, de azt mérhetetlenül kiszélesítve — kigyűjtötte és „hazahozta" az isztambuli levéltárak magyar vonatkozású anyagait, s ugyancsak ő, az aki a magyarországi török adóösszeírások típusait elemezte, keletkezésüket és felhasználhatóságukat először bemutatta (1. fentebb idézett munkáját). S bár időközben a tehetséges és eredményesen dolgozó tanítványok egész sora nőtt fel mellette, mindmáig ő a közreadó munka legszorgosabb napszámosa és a kiadványok eredményeinek első hasznosítója, feldolgozója is. Káldy-Nagy legújabb — minden eddiginél testesebb — kötete, amely a budai szandzsák 1546-os, 1559-es és 1562-es, 1580-as és 1590-es szandzsák-összeírásait ismerteti, feleúton áll a forráskiadvány és a feldolgozás között. Forráskiadvány, amennyiben jól áttekinthető rendben közli az öt összeírás valamennyi számadatát. Azokat is, amelyeket egyszerűen ki lehet olvasni e forrásokból, s azokat is, amelyeket —idegőrlő munkával — a szerző „párolt ki" azokból, megtévén egyszersmind az első lépést a feldolgozás felé is. Itt azonban nem áll meg, hanem afféle minitanulmányokban foglalja össze a demográfiai és a gazdasági mutatók változásait és azokból az illető település életéről levonható következtetéseket. Könnyű belátni, milyen hatalmas munka volt mindezt 665 település esetében elvégezni. (Még akkor is, ha a feldolgozott településeknek több mint a fele pusztán állott, s ezeknél általában csak egy-két — a várható jövedelemre vagy a hasznosítás módjára vonatkozó — adattal kell számolni.) A kötet kellemes — és követendő — újítása, hogy az ezeket az adatokat megörökítő (ún. ruznámcse) defter nyomán rendszeresen közli az illető település török birtokosának nevét, illetve annak változását is. A közlés módjában márcsak azért is nehéz kivetnivalót találni, mert Káldy-Nagy Gyula híven követi az eredeti összeírás rendjét, s tulajdonképpen csak az immanensen benne rejlő lehetőségeket bontja ki. Talán csak azon eljárását lehetne vitatni, hogy a „családfők", a „nőtlen fiaik", a „családfők nőtlen testvérei" és az „egyéb nőtlenek" kategóriákba tagolva összesíti a népesség állapotára jellemző számadatokat. A „nőtlen fiaik" és a „családfők nőtlen testvérei" megjelölés ugyanis már önmagában is mutatja, hogy maguk a névjegyzékek egy olyan viszonylatot is tartalmaznak, amelyet ez a táblázat-forma nem tud visszaadni. Ez pedig a demográfiai kis családnál általában bővebb keret: a háztartás. Pedig a többé-kevésbé független gazdasági egységnek felfogható háztartások jól elkülönülnek az összeírásban; az összeíró a háztartásfőt teljes névvel (vezetéknév + keresztnév; keresztnév + foglalkozásnév; keresztnév + megkülönböztető jelző), a többieket pedig csak keresztnévvel és a háztartásfőhöz való viszony minőségének megjelölésével jelzi. (Éppen ezért a pusztán csak keresztnévvel jelölt legényekben a háztartásfőhöz rokoni szálakkal nem kötődő szolgákat ismerhetjük fel.) Mivel a háztartás tagjai közt lehetnek nős fiúk ós nős testvérek is, illetve mivel nem minden háztartásfő volt