Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - IRODALOM - Stipta István: Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985 / 187–189. o.

188 Irodalom továbbvitele ós megújítása Hajdú Lajos érdeme. A szerző már első könyvében (Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Bp. 1971.) sem csupán jogi érdekű ismereteket adott, „intézménytörténetet vázolt", hanem következetesen feltárva a jog mögötti világot, újszerű jogtörténetet írt. Igazgatástörténeti tanulmányaiban (II. József igazgatási reformjai Magyarországon Bp. 1982. és A közjó szolgálatában /Bp. 1983./) elsősorban levéltári anyagot használva, működést és szervezetet egyaránt elemez, ezekben a művekben sem kerülve ki a társadalmi szempontokat szűkebb szakmai nézőpontra hivatkozással. A szerző eredeti látásmódja, sajátos kutatói stílusa jól érvényesült a Ráby Mátyás ügyében folytatott bravúros oknyomozás során is. (Forradalmár vagy szerencselovag? Nyomozói jelentés a „Ráby-ügy"-ről Bp. 1984.) A Magvető Kiadóval való sikeres együttműködés újabb eredményekónt megjelent — címben jelzett — könyve régen várt kísérlet a hazai igazságszolgáltatás újabb kori történetének áttekintésére. A „Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában" a társadalom életének — Kosáry Domokos által vizsgált területével átellenes póluson lévő — alsóbb régióit, a szubkultúra világát tárja fel. Bár a cím a XVIII. század tekintélyes filozófus-büntetőjogászát idézi, a könyv mellőzi a többé-kevésbé ismert korabeli büntetéstanok ismertetését; teljes terjedelmét a forrásokban tükröződő hazai valóság bemutatásának szenteli. A szerzőtől megszokott újszerű megközelítéssel és eredeti feldolgozásmóddal készült könyv bevallottan szakmonográfia; legtöbbet kétségtelenül a jogtörténet ismerőinek, a jogot tanulóknak nyújt. A munka elemzését ezért a szűkebb szakma szempontjait követve kezdem. A feudalizmus kori büntetési rendszer történetét áttekintve a jogtörténetírás kétfajta módszertani irányzatával találkozhatunk. Az első felfogás szerint a jogtörténet (a „tudományos törvénymagyarázat") igazi terrénuma a szabályok, jogi normák vizsgálata. Az ilyen felfogásban született munkák részletezik a korabeli központi szabályokat (elsősorban a törvényeket) és a már írásba foglalt szokásjogi normákat. A központi elvárásokról kerekített tabló többnyire kiegészül még egy-két büntetőpolitikai felfogással, jogirodalmi kívánalommal. Az igazságszolgáltatás megismerésének második útja rögösebb; ez a feldolgozási mód az ítélkezés gyakorlata felől közelít. Alapvetően levéltári források alapján a szabályok érvényesülését kívánja vizsgálni. Az első esetben tehát a dogmatikus szempont dominál, a másodikban a jog érvényesülése a fő kérdés. Mindkét módszer nyilvánvaló hátrányokkal járhat; az első esetben az élő jog helyett egy elvont, esetleg nem érvényesülő kívánalomrendszert ismertetünk, a másodikban — rossz esetben — feldolgozás helyett esetgyűjteményt, bővített levéltári fondjegyzéket állítunk össze. Hajdú Lajos — szerintem — a honi irodalomban előzmény nélküli, közbülső megoldást talált. Központi hatóságok levéltári forrásanyaga (Magyar Kancellária, Helytartótanács iratai), a beküldött perkivonatok ós bűnügyi statisztikák alapján a korabeli bűnözésről, bűnüldözésről országos képet állított össze. Ismerteti a központi szabályokat és feltárja azok érvényesülésének főbb tendenciáit. Bizonyító anyagként 600 rabtabella és perirat 15 000 befogottja vagy elítéltje szerepel. A szerző, jól tudva, hogy a főhatóságnak küldött jelentések sohasem tükrözik a pontos valóságot, alapos forráskritikai vizsgálattal igyekszik adatait alátámasztani. A könyv az 1770 és 1795 között keletkezett iratokat használta fel; a szerző szerint ebben az időszakban érvényesültek legmarkánsabban a felvilágosult abszolutizmus büntetőpolitikai elvei. Ezek az évtizedek valóban sorsfordító szakaszai a hazai bűnüldözésnek: ekkor történt a kínvallatások megszüntetése (1775/76), a halálbüntetés korlátozása (1782/83), a bíráskodás állandóvá tétele (1785). Erre az időre esik a jozefinista büntető törvények bevezetése (1788/89), majd a magyar nemesség nagy nemzeti felbuzdulása ós a reorganizáció. A könyv első fejezete („A büntetőbíráskodás egységesítésének eszközei a XVIII. századi Magyarországon") a kormányzat igazságszolgáltatási reformtörekvéseit vázolja. Itt kap helyet a korabeli bűncselekmények struktúrájának, elkövetési gyakoriságának vizsgálata. Ez tudtommal az első tudományos igényű kísérlet a XVIII. századi bűnözés helyzetének szociológiai elemzésére. A második fő rész a magyarországi büntető eljárás 1770 és 1795 közötti időszakát vizsgálja. Ismerteti a büntetőügyekben hatáskörrel rendelkező szerveket, megállapítva, hogy a jozefinista kor rendszerével együtt elbukott a korszerű igényű szervezeti reform eszméje is. A nemesi bíráskodás minden hibájával együtt konzerválódott, hiszen a központi kormányzat kerülte a nemesi közösségekkel való konfrontációt. — A szerző a továbbiakban rendkívül izgalmas kísérletet tesz az eljárás egyes szakaszainak rekonstruálására. A sokszínű, ellentmondásos gyakorlatból összeáll az eljárás megindítására, a vizsgálat lefolytatásának szabályaira vonatkozó korabeli gyakorlat. A kínvallatás egyes eseteit elemzi, összevetve ezt a korabeli jogfelfogással és Beccaria nézeteivel. A könyvből az is