Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Varga János–Miskolczy Ambrus: Egy prefekt halála / 111–112. o.

Egy prefekt halála 125 határőrezred döntéseit; semmisnek nyilvánít minden olyan lépést (az unió aláírása, követválasztás a magyar országgyűlésre stb.), amelyet a balázsfalvi határozatok óta és ellenében néhány megtévesztett személy tett. Következésképpen kimondja: sem Magyarország és Erdély unióját, amely ellen már előre tiltakozott, és amelynek országgyűlési tárgyalásán nem vett részt, sem az unió következményeként tekintendő magyar minisztériumot nem hajlandó elismerni, közvetlenül csak a császár és annak császári minisztériuma alá akar tartozni, csupán tőle kész a főhadiparancsnokság útján rendeleteket elfogadni, őfelségétől saját nemzeti érdekeinek megtárgyalása végett kéri egy általános nemzeti vagy népgyűlés mielőbbi megnyitását és a Balázsfalván választott, a magyar kormányzat által azonban üldözött Nemzeti Komité megerősítését, az ország jövendőjének megtárgyalása céljából egy olyan erdélyi országgyűlés mielőbbi egybehívását, amelyre Erdély három nemzete lélekszámához arányítva küldi el a maga követeit. Kijelenti, hogy Erdélyre is ki kell terjeszteni a császári osztrák alkotmány hatályát; egyébként Erdély részére a három nemzet mindegyikéből egyenlő számban választott tagokból ideiglenes kormány hozandó létre, amelynek egy állandó kormányzat megszervezéséig az ország ügyeinek irányítása lesz a feladata. Tagadhatatlan, hogy a programszerű jegyzőkönyv Erdély problémáinak megoldására több olyan mozzanatot tartalmazott, amelyek önmagukban demokratikusaknak tekintendők. Csakhogy mindezek összefüggéseikben és a körülményekbe ágyazottan szemlélendők. Mindenek előtt szerepelnek olyan követelések is a kérvényben, amelyek annak megszövegezésekor lényegében már teljesültek, mint az újoncozás leállítása, vagy a politikai foglyok elengedése, illetőleg amelyeknek megoldásával a pesti országgyűlés is foglalkozni készült. Minderről a „petíció" nem vesz tudomást. Azután kiderül ebből is, hogy a szerzők tisztában voltak Ferdinánd innsbrucki válaszával, ós annak állítólagos kihirdetését csak ürügyként használták a balázsfalvi összejövetel megszervezésének nyilvános indoklására. Ráadásul korántsem pontosan, vagyis a népet megtévesztő módon hivatkoztak annak tartalmára, mikor a román nép felfegyverzésével kapcsolatban, amelyet a tavaszi balázsfalvi gyűlés kért, az uralkodónak kifejezetten ilyen irányú engedélyéről beszéltek. Erről ugyanis Ferdinánd szóban úgy nyilatkozott ^agunáéknak, hogy ,,a népfelfegyverzés az utolsó magyar országgyűlés 22-dik törvénycikke által meg van engedve". E törvénycikk a nemzetőrség felállításával foglalkozott, és megszervezését egyrészt a törvényhatóságokra bízta, másrészt még csak célzást sem tett arra, hogy a nemzetőrséget nemzetekre-nemzetiségekre különítetten kell létrehozni. Igaz, hogy a törvényt Erdélyben, éppen a köznép vonakodása, sőt ellenállása miatt, nem hajtották végre, és csupán a városokban alakultak nemzetőrségek, de mindenütt az illetékes hatóságok közbejöttével és a helyi lakosságot nemzeti megkülönböztetés nélkül egyetlen egységbe fogóan. Csupán augusztusban kezdődött el az a folyamat, amelynek eredményeként több városban a románok kiváltak, és önálló román nemzetőrségbe tömörültek. A román mozgalom radikálisai most a fejedelmi nyilatkozatot — alaposan félremagyarázva — fogták fel olyan hivatkozási alap gyanánt, amely népfelfegyverzési követelésüknek, ilyen irányba tett és teendő lépéseiknek törvényességet és jogszerűséget biztosít! Más pontokon viszont a törvényességgel mitsem törődtek a petíció fogalmazói. Felmondták az uralkodó által kétszeresen is — magyarországi és erdélyi törvényként egyaránt — szentesített uniót, és elvetették a magyar miniszté-