Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Hiller István: Gondolatok és tapasztalások az Erdészeti és Faipari Egyetem Levéltárával kapcsolatban / 93–98. o.

94 Hiller István hiányozhattak. Általában a gyűjteményekkel kapcsolatban az állt, hogy sem a költség, sem a szándék nem hiányozhat a gyarapításra. Az is szerepelt: a gyűjteményeket nemcsak a tudományok hazai hallgatói fogják használni, hanem tanulmányozni, vizsgálni fogják ezeket majd a külföldről idejövök is. Ilyen körülmények és „szabályozók" között alakultak ki, fejlődtek egyetemi gyűjteményeink, illetve az egyetemi levéltárak. E levéltárak nemzeti kincsünk részei, anyaguk egyetemtörténeti forrásértéke felbecsülhetetlen. Az Erdészeti és Faipari Egyetem gyakorlatából is állítható, hogy ezek a levéltári források az egyetemtörténet gondozásának alapjai és új tantárgyaknak is nélkülözhetetlen forrásai. Sorsuk a történelem viharaiban különbözőképpen alakult, melynek kapcsán felemelő és szomorú események kerülnek felszínre. Számos egyetemtörténeti kutatás és publikáció jelzi, hogy szerencsére az utóbbi három évtizedben sok minden történt, leginkább az elmúlt másfél évtized hozott szép eredményeket. Arra most aligha vállalkozhatunk, hogy az idáig vezető hosszú utat leírjuk, annak térképét bármilyen léptékben az olvasó elé vetítsük. Most tehát csak annyit, hogy amikor az első javaslatok elhangzottak a szakemberek részéről, az egyetemi levéltári iratokkal kapcsolatosan két járható utat jelöltek meg. Az egyik megoldás úgy volt elképzelhető, hogy önálló egyetemi, főiskolai levéltárakat állítanak fel raktárakkal, kutatóhelyekkel, kvalifikált levéltárosokkal, vagy ahol a személyi és tárgyi feltételek hiányoznak, ott a levéltári anyagot át kell adni a területileg illetékes levéltárnak. Az egykori Selmeci Bányászati Erdészeti Akadémia (fogadjuk el így a nevében sokszor változott felsőfokú intézményt) egykori irattári, illetve levéltári anyaga csaknem minden történelmi utat bejárt, csaknem minden hányatott sorsú hazai levéltárunk sorsából jutott számára; pánikszerű költözés Selmecbányáról Sopronba, méghozzá elég kacskaringós úton; Sopronban ki tudja ma már összeszámolni a legkülönbözőbb városrészeket, épületeket, intézményeket, amelyeknek falai időleges otthont adtak ennek a kincsnek. Történetét, sorsát többen, sok helyen ismertettük, így most csak egy összefoglaló jellegű írásomra hívnám fel a figyelmét azoknak, akik kíváncsiak erre az izgalmas történetre: „Még egyszer felsőoktatásunk múltjának forrásairól." (Magyar Nemzet. 1981. április 29.) Ennek a hányatott sorsú levéltári anyagnak és ügynek hosszú távra, sőt remélhetőleg végérvényesen megoldódott a helyzete, sorsa, biztosított a jövője. Az idáig vezető út néhány alig ismert részletéről, állomásáról engedtessék még meg néhány kép felvillantása. Már a Selmecbányái időszakban is felmerült egy történelmi gyűjtemény létrehozásának gondolata, erre azonban a viharos történelmi időkben nem kerülhetett sor. Gondosan megőrizték azonban az intézmény múltjával és természetesen az erdőgazdálkodás gyakorlatával kapcsolatos tárgyi és szellemi termékeket is. A Sopronba való költözés utáni nehéz időszak nem kedvezett a „múzeumi gondolatnak", de a berendezkedés és a mostani épületekbe való költözés után ismét előtérbe került a régi elképzelés. Sopronban 1924-ben vetődik fel komolyabban az úgynevezett „fejlődéstörténeti gyűjtemény" megalapozásának terve. Ezt követően 1929. november 5-én Fekete Zoltán erdészprofesszor elkészítette és benyújtotta a főiskolai tanácsnak ,,A M. Kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola Fejlődéstörténeti Múzeumának Szabálytervezete" elnevezésű előterjesztést. Ez az anyag ma is figyelemre méltó. Beható megvitatása után létre is hozták az úgynevezett Fejlődéstörténeti Gyűjteményt, amely a három szak (bányász, kohász, erdész) gyűjtőterületén szép