Levéltári Közlemények, 58. (1987)
Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Szabad György: Kossuth nemzetiségpolitikai irányadása a kiegyezés után / 251–259. o.
252 Szabad György tum" létrejöttéről beszélt „a nemzetiségi képviselők és a függetlenségi baloldal" között lefolyt tárgyalások eredményeként. 7 Irányi ugyan maga is arról szólt, hogy a „nagyfontosságú" nemzetiségi kérdés „megoldása végett" mind a 48-as Párt, mind a Nemzetiségi Kör egy-egy bizottmányt küldött ki. Az előbbi Irányin kívül Kállay Ödönből, László Imréből, Madarász Józsefből és Simonyi Ernőből, az utóbbi a román Mocsonyi Sándorból (Alessandru Mocioni) és Iosif Hodosruból, illetve a szerb Svetezar Mileticből állott. De az érdemleges tárgyalások ismertetésére térve nyomatékosan hangoztatta Irányi, hogy „tulajdonképen a mi részünkről csak Kállay meg én vettünk részt a tanácskozásban; Simonyi egy pár ülés után többé nem jött, nem értvén — mint monda — egyet velünk; Madarász meg, miután eleinte jelen volt a nélkül, hogy csak egy szót is szólt volna, később egészen elmaradt. László meg tudtommal egyszer sem jött el." (Ez utóbbi megjegyzés azt sejteti, hogy maga Irányi sem vett részt kivétel nélkül minden tanácskozáson.) De még Kállay és Irányi sem jutott teljes nézetazonosságra. „Részemről nem minden pontban értek egyet a javaslattal, — hangsúlyozta az utóbbi — de leszavaztattam." Konkretizálta is, hogy nem „hat országos nemzetiség", hanem „minden nemzetiség" egyenlőségét kívánta beiktatni, de Kállay e tekintetben éppúgy elfogadhatónak ítélte a nemzetiségi álláspontot, mint abban, hogy a megye hivatalos nyelvét ne a képviselőtestület többsége határozza meg, amint azt Irányi kívánta, hanem az „szükségképpen" a megyei lakosság többségének nyelvéhez igazodjék. Kállay viszont ellenezte, hogy az országgyűlésen szabaddá tegyék a nyelvhasználatot, amit Irányi viszont — tegyük hozzá: már régóta 8 — indokoltnak tartott. Mindez nem csupán az jelenti, hogy az Irányi által hangsúlyozottan még csak nyersfogalmazványként kezelendő szöveget aligha lehet pártközi megállapodás eredményének tekinteni, hanem azt is, hogy Kossuth olyan kommentárral kapta kézhez, ami alighanem világossá tette előtte, milyen bizonytalan, sőt szkeptikus Irányi a tekintetben, sikerül-e saját pártjának többségét a javaslat támogatására felsorakoztatnia, hiszen így írt Kossuthnak: „Most hátra volna először a szerkezet végmegállapítása a bizottmányban, azután meg a javaslatnak az egész 48-as, meg a nemzetiségi kör elé terjesztése. De mi czélszerűbb, sőt szükségesnek láttuk, hogy azt előbb önnel. . . közöljük, s észrevételeit . . . kikérjük. Mert Kegyed nézete mindenesetre nagy befolyással lesz a párt tanácskozására és elhatározására. E nélkül nincs reményem, hogy azt keresztül vigyük ..." Irányi annak ellenére érezte ennyire kérdésesnek saját pártja támogatásának elnyerését, hogy fontosnak ítélt elvi, politikai kérdésekben a munkálat az 1867. február 11-i nemzetiségi törvényjavaslathoz 9 mérten, amit — levelének tanúsága szerint — a tanácskozásokon tárgyalási alapnak tekintettek, közelebb került a magyar ellenzéki állásponthoz. Kiemelte, hogy tárgyalópartnereik „elálltak és pedig önkényt . . . attól, hogy nemzeteknek hívassanak, . . . hogy joguk legyen külön zászlóhoz, . . . hogy a központi hivatalokra nem7 Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története I. A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében 1790—1918. Bp. 1947. 118 — 121. — Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. (Szerk. Kemény G. Gábor.) Bp. 1952. (A továbbiakban: Iratok.) I. 225 — 226. 8 Vö. Irányi 1861 márciusában Deák Ferenchez intézett, de publikálatlanul maradt nyílt levelével. Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860—61). Bp. 1967. 409-410. 8 Iratok I. 5-9.
