Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Sashegyi Oszkár: Az Országos Levéltár dolgozói a Belügyminisztérium főhatósága alatt : fogalmazók, kezelők és szolgák, 1874–1922 / 195–208. o.

Az OL dolgozói a BM főhatósága alatt 199 tak, ennek is volt betudható, hogy a vizsgán való megjelenéstől — amely rájuk nézve gyakran pénzkiadást is jelentett — többé-kevésbé húzódoztak. Amikor azután az 1912: LVII. te. úgy rendelkezett, hogy azok a vármegyei főlevéltárnokok, akik az országos levéltári fogalmazói szakvizsgát letették, a VIII. fizetési osztályba léptethetők elő, lényegesen megszaporodtak a fogalmazói vizsgák. Csánki ezért 1913-ban vizsgadíj szedését javasolta — más területeken bevezetett gyakorlat mintájára — s a díjnak az elnök és a tagok közötti egyenlő arányban történő felosztását. A Belügyminisztérium 1914. április 1-től vezette be az országos levéltári fogalmazói szakvizsgáknál a kötelező vizsgadíjat. — Minthogy Fraknói állandóan Bécsben lakott, a háború utáni időben a magyar történelmet a bizottságban egyedül Angyal Dávid képviselte, akit egyetemi elfoglaltságain kívül bel- és külföldi levéltári kutatásai is lekötöttek. Csánki ezért 1922 márciusában Domanovszky Sándor kinevezését kérte a bizottságba. Azért őt, mert — amint javaslatában írja — ,,a nevezett, mint a levéltári kutatásokban jártas s az Országos Levéltár viszonyaival ismerős egyén legjobban tudná mérlegelni azokat a szempontokat, melyek a jelöltek képzettségének elbírálásánál a reájuk váró feladatokra való tekintettel figyelembe veendők." Domanovszky a kinevezést megkapta.

11 A fogalmazó szakra pályázók közül Pauler mindig a legtehetségesebbeket igyekezett kiválasztani. Nem csak tárgyi tudásukat nézte, hanem figyelembe vette fogalmazó készségüket, ítélőképességüket, gondolkodásuk önállóságát is. Súlyt helyezett arra, hogy fogalmazó szakbeli tisztviselői — miként azt az általa meglátogatott nagy külföldi levéltárakban tapasztalta — „irodalmi emberek" legyenek, a történettudományt maguk is közvetlenül, alkotó módon műveljék. Ennek (legalábbis az első évtizedekben) meg is lett az eredménye. A millennium évében, 1896-ban a belügymniszterhez intézett egyik felterjesztésében némi büszkeséggel írhatta, hogy az Országos Levéltárban ,,a fogalmazó szak 12 tisztviselője közt hat magyar akadémiai tag, három — nem akadémikus — a Történelmi Társulatnak választmányi tagja, s a még hátralevő háromnak neve sem ismeretlen az irodalomnak." Egy évvel később, 1897ben az akadémikusok száma már hétre szaporodott: közülük egy (Pauler) az Akadémia rendes, a többi hat pedig (Óváry, Jakab, Tasnádi Nagy, Csánki, Komáromy, Tagányi) annak levelező tagja. Rajtuk kívül ketten a Történelmi Társulatnak voltak igazgató választmányi tagjai. Három évvel később, 1900ban Csánki is az akadémiai rendes tagok sorába került. A Századok, a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle szerkesztése, a Heraldikai és Genealógiai Társaság működése, az okmánytárak készítése, a magyar történettudomány és segédtudományainak művelése elképzelhetetlen volt az Országos .Levéltár tisztviselőinek aktív közreműködése nélkül. Az irodalmi működés egyes levéltárosok esetében nem szorítkozott a történettudományi irodalom művelésére. Ováry és Jakab a publicisztika terén is tevékenykedett, Lampérth Géza a szépirodalmat művelte. A társadalmi szervezetekben való közreműködést, az irodalmi munkásságot azonban az Országos Levéltár tisztviselőinek a hivatalos munkaidőn túl kellett kifejteniük. Pauler, a tudós, egyben pedáns hivatalnok is volt, és munkatársaitól, beosztottaitól szigorú munkafegyelmet követelt meg. Ebben nem tett kivételt. Bár a fiatal Tagányi Károlyt zsenialitásáért különösen kedvelte, a hivatali munkafegyelem megsértése miatt az elképzelhető legsúlyo11 OL—K 148. — 1924 — 14 - 904.