Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 2. - KRÓNIKA - Pach Zsigmond Pál: Benczédi László (1929–1986) / 320–321. o.

Krónika 321 megvalósulásáról, a prédikátorperekről, a Thököly-felkelés társadalmi és politikai alapjairól, az 168l-es soproni országgyűlésről, — mind több tényét, szálát bogozva-fejtve fel az 1660 —80-as évek szövevényének — előkészítve ezek szintetizálását, a kor új történelmi tablójának megrajzolását. És meg is adatott néki, hogy megalkossa ezt a szintézist két főművében: a „Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII, századvégi Magyarországon" című, 1980-ban kiadott monográfiájában, és a ,,Rendi szervezkedés és kuruc mozgalom (1664 — 1685)" címet viselő, a történeti anyagot szuverén biztonsággal kezelő ós éppen ezért rendkívüli tömörséggel megírt összefoglalásában, amely Magyarország tízkötetes története III. kötetének fejezeteként alig több, mint egy éve került ki a nyomdából. Ezekre a munkáira a finis coronat opus klasszikus mondatát nem csak a mindent lezáró vég mély fájdalmának érzésével idézzük, hanem e lezáró összegezéskben nyújtott tudományos teljesítménye nem évülő értékeinek tudatával is. Benczódi László az 1660—1680-as évek Magyarországának társadalmi és politikai mozgásairól és mozgalmairól a korábbi előadásokat lényegesen meghaladó és módosító, maradandó érvényű, új összképet adott. A Thököly-felkelés objektív helyét nemzeti történelmünkben úgy jelölte ki, hogy egyúttal a kuruc fejedelem személyiségének, fényes tehetségének — hivatottságának — és történelmi-tragikai vétségének, elbukásának is mesteri rajzát adta; a kuruc tömegeket, a bujdosókat pedig nagy és ösztönző célokért küzdő, egyben a mindennapok nyomasztó gondjaival küszködő, ellentmondásos indulatoktól fűtött hús-vér emberekként jelenítette meg. Milyen történészi kvalitások képesítették őt eredményeinek elérésére? Benézedi Lászlónak, a néhány éven át munkaköre szerint is levéltárosnak, mindenekelőtt szenvedélye volt a levéltári kutatás, az elsődleges források vallatása, hogy a tényeket, az eseményeket minél hívebben, minél hitelesebben ismerje meg. A tények apró mozaikjait ástagyűjtötte fel, majd rakta-vetette össze igaz történetírói lelkiismerettel, nagyfokú önfegyelemmel. Óvakodott attól, hogy egyes újonnan föllelt adatok bűvöletében hamaros fölfedezésekkel álljon elő; aggályos és kétkedő volt, elsősorban önnön-magával szemben. Minuciózus igényességgel állította szembe saját adatait más, esetleg ellentmondó forrásszövegekkel, és csak a leggondosabb mórlegelés és forráskritika nyomán vonta le következtetéseit — elkerülve minden túlzást, felismerve az arányokat ós a mértéket, quos citra nec ultra nequit consistere rectum: amelyeken innen és túl nem áll meg a történelmi igazság. Ilyen ízig-vérig a történeti tényre, eseményre koncentráló historikustól különösen megszívlelendőén cseng az 1980. évi munkájának bevezetésébe foglalt megállapítás — mintegy egész történészi tevékenységének krédója. „A korabeli politikai történet egyedi és ismételhetetlen eseményeinek összefüggő vizsgalata . . . arról győzött meg, hogy a pillanatnyi helyzeteken, erőviszonyokon és szubjektív döntéseken túl . . . éppen az átfogó formációk", az adott korszakban „a rendiség, az abszolutizmus és a centralizáció, illetve ezek konkrét megjelenési formái" ós kölcsönhatásai, általában pedig „a történelem egyszeri történései és a politikai intézményekben rejlő törvényszerű összefüggések közötti ... kapcsolat" nyújtja a történelemkutatónak a legfőbb tájékozódási pontokat. Tudósi elveit és módszereit a stiláris megformálás míves gondjával teljesítette ki történetírói gyakorlatában. Nem csak a kutatásban, nem csak a forrásadatok értelmezésében vetette magát állandó önkontroll alá, hanem a fogalmazásban is. Nem kímélte az időt ós fáradságot, újból ós újból csiszolta, pontosította kéziratait — mert tudta, hogy a dara et distincta: a tiszta ós világos kifejezés lehet csak köntöse a tiszta ós világos gondolatoknak. Ezért van az, hogy lektoraira, szerkesztőire jószerint nem hárult más tennivaló, mint az olvasás élvezete és tanulsága. Benczédi Lászlónak lételeme, természetes közege volt a történetkutatás; szinte benne élt a XVII. században. A szakma terepén, a csendes-szorgos munkálkodásban, a minden feltűnést kerülő és minden önösségtŐl mentes historikusi buzgalomban kereste ós találta meg az érdemet, az értelmet. Ez nem zárta ki, sőt táplálta eleven érdeklődósét a jelenkor, a mai problémák iránt, érdekeltségét a tudomány eredményeinek gyakorlati alkalmazásában, az oktatásban, nevelésben, politikai munkában. Még a hatvanas évek közepén írt középiskolai történelem-tankönyve a kiadások egész sorában vált használatossá és e nehéz műfaj egyik legjobb hazai teljesítményének bizonyult. A hatvanas-hetvenes évek úgynevezett nemzetvitáinak, történetszemléleti diszkusszióinek aktív szereplője volt, majd — íme ez a historikus hivatása — ezeknek a vitáknak a nyolcvanas évek távlatából visszatekintő történeti elemzőjévé, történetírójává lett, a kor szakmai-publicisztikai problémáit összegező tanulmányával. Ezen túlmenően is kiemelkedő, irányító szerepet vitt azokban a vizsgálódásokban, amelyek a nemzettudat, a nemzeti-nemzetiségi kérdés jelenkori problémái körül folytak intézetünkben a közelmúlt években. Ennek a munkálatnak a folytatásában — csakúgy, mint oly sok másban — fájóan érezzük s fogjuk hosszasan érezni az űrt, a bennünket ért súlyos veszteséget.