Levéltári Közlemények, 57. (1986)
Levéltári Közlemények, 57. (1986) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Szalai Lajos–Varga J. János: Bajor levéltári források a török elleni felszabadító háború történetéhez, 1683–1699 / 137–154. o.
138 Szálai Lajos— Varga J. János Magyarország vissszafoglalása új politikai folyamatok eredménye volt, amelyek a westfaliai béke után. a megváltozott európai erőviszonyokból következtek. Magyarországot ezek szorosan hozzákapcsolták az európai fejlődéshez, ugyanakkor maga is a hatalmi törekvések egyik tényezője lett. 1683. szeptember 12-e után a török hadsereg egymás után szenvedte el vereségeit. A Lotharingiai Károly herceg vezetésével küzdő császári csapatok előbb Párkányt és Esztergomot foglalták el, majd Visegrád, Vác és Érsekújvár következett. Igaz, 1684-ben súlyos kudarc érte őket Buda alatt, de két év múlva, 1686. szeptember 2-án, 78 napig tartó ostrom után a keresztény csapatok kezére került a magyar királyok egykori székhelye. A törökök ugyan kísérletet tettek visszaszerzésére, de Nagy harsánynál súlyos vereséget szenvedtek (1687. augusztus 12.) . A Duna mentén vívott háború következő sikere a Lotharingiai Károlyt felváltó Miksa Emánuel nevéhez fűződik, aki 1688. szeptember 6-án rohammal elfoglalta Belgrádot. Ekkor fordulat állt be a háború menetében. A császár sikereit féltékenyen szemlélő XIV. Lajos francia király felrúgva az 1684-ben 20 évre kötött fegyverszüneti megállapodást, kirobbantotta a pfalzi örökösödési háborút: 1688. szeptember 24-én megtámadta a Rajna menti Philippsburg erődítményt, majd elfoglalta Speyer és Worms birodalmi városokat. I. Lipót császár rendkívül nehéz helyzetbe került, mert a következő években kétfrontos háborút kellett vívnia. 1689-ben ugyan Badeni Lajos jelentős sikereket ért el a Balkánon — Belgrádtól mintegy 320 kilométerre délre, Üszkübig, a mai Szkopjéig tolta ki a felszabadított területek határát —, a következő év azonban török sikereket hozott: Thököly Imre, aki visszavonhatatlanul a rossz oldalra szorult, török—tatár—kuruc és román csapatokkal Erdélybe tört, s a fejedelemséget csak Belgrád feláldozásával lehetett megmenteni: Magyarország déli kapuja 1690 októberében ismét török kézre került. 1691-ben újabb török kudarc következett (Szalánkemén, augusztus 19.), 1692-től viszont állóháború alakult ki a császári kézen lévő Pétervárad és Belgrád térségében, valamint a Temesközben. A Magyarországon körülzárt török várak közben sorra kapituláltak: Eger és Munkács, majd Székesfehérvár, Szigetvár, Kanizsa, végül Várad és Gyula őrsége adta meg magát. Az elhúzódó háborút egy tehetséges hadvezér, Savoyai Jenő zárta le: 1697. szeptember 11-én Zentánál megsemmisítő vereséget mért a Tiszán átkelő szultáni seregre. A Porta hamarosan béketárgyalást kezdeményezett, amelynek eredményeként 1699. január 26-án a Szent Liga tagjai — Oroszország kivételével — 25 évre szóló fegyverszünetet kötöttek a török birodalommal. Az egyezmény értelmében I. Lipót császár megtartotta Erdélyt és a Duna—Tisza közötti kerületet, a Temesköz és a Szerémség keleti fele azonban II. Musztafa szultán birtokában maradt. A karlócai megállapodás új korszak kezdetét jelentette Magyarország történetében: a 157 évig három részre szakított ország területi egységének helyreállítását, ugyanakkor a Habsburg-hatalom berendezkedését. Forrásaink, amelyek elsősorban a Bajor Állami Levéltárban találhatók, nem követik évről évre az eseményeket, de átfogják az 1683—1699 közötti időszakot. Arra nem vállalkozhattunk, hogy valamennyi fontos katonai és politikai eseményt dokumentáljuk. Közlésünk csupán azt a célt tűzte maga elé, hogy fölvillantsa és bemutassa a felszabadító háború néhány mozzanatát és szereplőjét: híreket a bécsi udvarból, Münchenből és a magyarországi hadszíntérről, valamint diplomatákat és katonákat, közembereket és fővezéreket, törököket, magyarokat és a német birodalom császárának alattvalóit.
