Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.
• 92 Buzási János a szakemberképzésben, akár a kutatásban, akár pedig egyéb területen egymagában is szükségessé teszi az a körülmény, hogy a könyvtárak is őriznek levéltári anyagot. A valóságban még ott sem tartunk, hogy a könyvtár a levéltárat egyenrangú partnernek tekintse. Bármennyire meglepő, de tapasztalati tény — legalábbis Magyarországon —, hogy minél szorosabb szervezeti kapcsolatba kerül egymással ez a két terület, annál kisebb a valószínűsége közöttük a harmonikus együttműködésnek. * A központi témához csak lazán kapcsolódik a ,, Közös nemzetközi projektumok levéltári reprodukciók cseréjére" című téma, amelyet a kongresszus külön ülésen vitatott meg. Ezt KÖRMENDY LAJOS, a Magyar Országos Levéltár osztályvezetője, a Nemzetközi Levéltári Tanács Reprográfiai Bizottságának titkára referálta, széles körű vélemény- és adatgyűjtés alapján, összefogottan és céltudatosan. Az előadó kiválasztása nem véletlen. Magyarország ezen a területen régi tapasztalatokkal rendelkezik, és az ilyen típusú együttműködésben ma is élen jár. A téma elsősorban mint a nemzetközi levéltári jogviták rendezésének legalkalmasabb eszköze került a napirendre. Itt az egyes országok érdekei néha éles ellentétben állnak, a levéltári anyag utódlásának kérdése nemritkán komoly feszültséget okoz. A referátum nem megkerülni, de áthidalni igyekezett az ütközési pontokat, elsősorban arra terelve a figyelmet, ami kölcsönösen elfogadható megoldásként szóba jöhet. Ugyanez a törekvés jellemezte általában a korreferátumokat is. Ami a legmeglepőbb, a kérdés körül kialakult vita eléggé visszafogott volt. Anélkül, hogy a vitás kérdések rendezését sokkal közelebb hozta volna, néhány tanulsággal azért szolgált. Az első talán az, hogy a kongresszuson ismertetett adatok szerint a nemzetközi mikrofilmcsere volumene néhány kivételtől eltekintve bizony ma is csekély. Magyarország mikrofilmcsere ügyletei a nagyok közé tartoznak. A második, hogy a cserepartnerek érdekeltsége rendszerint nincs egy súlycsoportban. S. NAWROCKI (Lengyelország) például erősen kihangsúlyozta azokat a nehézségeket, amelyek abból származnak, hogy a cserepartnerek (NDK, NSZK) sokkal kisebb mértékben igénylik a lengyelországi levéltárakban őrzött anyag reprodukcióit, mint fordítva. Minden potenciális cserepartner érdeklődése a másik fél anyaga iránt olyan, amilyen, mindenesetre objektíve adott, és ezen a feltáró munka legfeljebb módosíthat. Szerencsés esetben a két fél érdeklődése egyensúlyban van, mint például Magyarország és a szomszédos szocialista országok viszonylatában. De már az osztrák levéltárakban őrzött anyag reprodukcióinak mi is csak a töredékét tudjuk csere keretében megszerezni. Nem tehetünk mást, mint a különbözetet lehetőségeinkhez mérten készpénzért megvásárolni. A téma vitájának harmadik tanulsága, hogy a levéltári anyag utódlásának kérdésében annyi előrehaladás történt, amennyit várni lehetett: az álláspontok további tisztázódása. Azt hiszem, ebből a szempotból K. OLDENHAGE (NSZK) mondta a legtöbbet. Az érdekek kölcsönös kielégítésére kell törekedni, egyebek közt reprodukciók cseréjére vonatkozó egyezmények útján — mondja Oldenhage —, nem pedig örökké az eredeti anyag kiszolgáltatásáról vitatkozni. Legalább a gyarmati vagy a megszálló hatóságok iratanyaga tekintetében meg kellene egyezni abban, hogy nem az a fontos, hol őrzik ezt, az egykori megszálló (gyarmattartó) vagy a megszállt országban (volt gyarmaton), hanem az, hogy mindkét fél egyenlően használhassa. Ezt a kérdést levéltári alapelvek purisztikus alkalmazásával nem lehet rendezni. A vesztfáliai