Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

86 Buzási János meglevő és kereskedelmi forgalomban kapható programokkal működhetnek, vagy pedig intézményközi rendszereket tervezni, és a speciális szoftvert is együttműködésben kifejleszteni. Minden automatizált információs rendszer kialakításánál a levéltáraknak a lehető legnagyobb kompatibilitásra kell törekedniük. Ilyen rendszerek hálózatában az egyes rendszerek értéke is többszörösére nő. Az emberi erőforrások iránti követelmények Megszívlelheti mindenki, akinek a levéltárak munkaerő-ellátásához bármi köze van, azt, amit az emberi tényező jelentőségéről M. COOK (NagyBritannia) mond, nevezetesen, hogy az emberi munkaerő a levéltárak tevékenységében sokkalta fontosabb, mint a pénzügyi vagy tárgyi feltételek, még akkor is, ha tudjuk, hogy a kettő egymástól nem teljesen független. Ezt sem az utánpótlás kiképzésében, sem pedig a munkaerő felhasználásában nem szabad figyelmen kívül hagyni. A mai pragmatikus világban talán furcsán hat mindaz, amit elődeink a levéltárosi hivatástudatról mondtak, vagyis hogy ehhez a foglalkozáshoz a hivatástudat nélkülözhetetlen. Pedig változatlanul igaz. Egyet kell értenünk B. BRACHMANnal (NDK), aki referátumában kiemelten foglalkozott a szakmai motiváció kérdéseivel. A levéltárosnak mindig meg kell őriznie azt az érzelmi kötődést, amely az eredeti forrásokkal való foglalkozás élményéből ered. A levéltárak környezetét nem mindig jellemzi a levéltári munka iránti megbecsülés készsége, és a nyilvánosság előtt más foglalkozások nagyobb tetszést arathatnak. A munkamorált döntően befolyásoló hivatásszeretet olyan erőtartalék, amelyről nem mondhatunk le. Persze, a szakmai motiváció kérdése ennél sokkal bonyolultabb, mint ahogy maga a szakma is sok tekintetben más követelményeket támaszt, mint régebben. A levéltári tevékenység egyre differenciáltabbá válása, a szakmán belüli egyre nagyobb mértékű specializálódás felveti a kérdést: milyen legyen hát a kor levéltárosa? A válaszhoz a polihisztor/specialista hagyományos ellentétpár hangoztatása önmagában nem segít hozzá. Nyilvánvaló, hogy minden specializálódás ellenére a levéltárügyben ezentúl sem kizárólag specialistákra lesz szükség, hanem olyanokra is, akik az egész levéltári problematikát a maguk feladatainak ellátásához szükséges mélységben ismerik. A szakmakép megváltozásával kapcsolatos vélemények egyik véglete tükröződik abban, amit M. Cook erről mond: „Harminc évvel ezelőtt a levéltáros olykor még foglalkozhatott régi oklevelek kibetűzésével és publikálásával, ma elkerülhetetlen, hogy elsősorban menedzsere legyen egy szolgáltatóüzemnek." Kétségtelen, hogy, ha nem is általánosan, de bizonyos esetekben, a levéltáros foglalkozás ezt jelenti. Mint ahogy az is, hogy a differenciált követelményekre már a szakmai képzésben fel kell készülni. Ha a levéltárosképzés erre alkalmas, a levéltáros hivatás nemcsak azokra gyakorol vonzóerőt, akik a régi okleveleket szeretik kibetűzni, hanem azokra is, akik az igazgatástudomány, a modern technológiák levéltári alkalmazása vagy éppen az információszolgáltatás iránt érdeklődnek. Vagyis a szakma differenciálódása az utánpótlás szempontjából nem feltétlenül hátrányos. A kongresszuson elhangzottakból az derül ki, hogy a levéltárosképzéssel foglalkozó intézmények kapacitása a szakemberszükscglethez képest világméretekben kicsi. Űgy gondolom, hogy ez Magyarországon sokadrangú probléma, hiszen nem valószínű, hogy a magyar felsőoktatás zavarba jönne, ha