Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.

68 Trócsányi Zsolt nyéknek legfeljebb formailag enged (a kincstartóság helyreállítása — az Udvari Kamara főségével és felkészült helyi ellenőrével a kincstartó mellett —, tartományi kancellár beállítása — ugyanakkor az udvari alkancellár kancellári rangja). Inochentie Micu-Klein végül is nem ér el mást, mint papsága létfenntartásának rendezését — s egy nagy fontosságú elvi érvet hagy a román nemzeti mozgalom későbbi évszázadai számára. Mihelyst a Habsburg- és katolikusellenes törvények eltörléséért vívott csata (a várható, gyakorlatilag nem túl jelentős eredménnyel) lezárul, az unitus püspököt is elejtik a Habsburg vezető elitnek azok a körei, akik addig támogatták — és manipuláltak vele. Elvileg újat legfeljebb deklarációkban hoz a kor (Mária Terézia 1743. évi resolutiójának jobbágypolitikai vonatkozásai). A modernebb berendezkedés előfeltételei még nem értek meg; ahhoz egyrészt új emberek kellenek (az óriási rutinú aggastyánok helyére), másrészt nyugodtabb feltételek, békehelyzet. Az adózásban nincs változás, másban sem, amit az elkövetkező évtizedek fenekestül felkavarnak — az erdélyi ezredek felállítása elszigetelt intézkedés. Egészében véve: Mária Terézia első 5 éve inkább egy korszak (az 1711gyel kezdődő) lezárása, mintegy új korszak kezdete —• személyekben és módszerekben egyaránt. Két vonatkozásban hosszabb távon, ill. végérvényesen jelentenek lezárást ezek az évek. Az egyik: a protestáns rendek mint olyanok politikai tevékenységének 1744 jelenti a végét. A bevett vallásfelekezetek rendszere megmarad, de mint protestáns rendekkel többé nem találkozunk velük a politika harcaiban. Ellenreformációs nyomásról még jó két évtizedig van szó, a katolikus hegemónia megmarad a rendek között (a katolicizmusnak a Habsburg-birodalom egészében elfoglalt helyzetéből is következően, de az erdélyi arisztokrácia felekezeti összetételéből is folyóan), de érdemi katolikus-protestáns csata a rendek között már nincs. 1790 után elsősorban az unitáriusok megpróbálnak ugyan sérelmeikre orvoslást találni — Bánffy gubernátor azonban bölcsebbnek tartja nem bolygatni ezeket az ügyeket. Amikor pedig, a reformkor legelején, a liberalizálódó erdélyi magyar ellenzék megszállja a református consistoriumot, már nem felekezeti politizálásról van szó, hanem arról, hogy ez az egyházi szerv váljék az ellenzék hadállásává. 1745 után az erdélyi politikában már olyan (nem kis súlyú) kérdések merülnek fel, amelyek megközelítése nem lehet felekezeti. Nem ilyen végleges, de hosszabb távú lezárást jelent a jelentkező román nemzeti mozgalom számára Inochentie Micu-Klein bukása. 1745-tel az erdélyi románok, mint tényező, lényegében 1790-ig eltűnnek a politikai életből: a protestánsok 1744. évi engedékenységre késztetéséhez szükség volt a püspök és a vele folytatott manipulációs politika elejtésére; 1790-ig nem is merül fel újra ennek szüksége. A politika terepén végül is a hagyományos erők maradnak — az erdélyi vezető eÜt régi elemei. Nincsenek Bornemissza János-szerű homo novus-ok, de olyan új erők sem, amelyeknek Inochentie Micu-Klein-típusú jelenségek lennének (kellenének hogy legyenek) a reprezentánsai. A birodalomnak egyelőre nyugalomra van szüksége Erdélyben: Gyulaffi László-vágású képzett katolikus nagyarisztokratákra. Rövidesen felzárkóznak majd melléjük az erdélyi nagyarisztokrácia frissen katolizáló tagjai: Bethlen Ádám fiai (Gábor, a leendő udvari kancellár és Miklós, aki kincstartóságig viszi), Bánffy Dénes. A belpolitikai játszma leegyszerűsödik, ezzel együtt a központi kormányzat reformtevékenységének — s az ehhez csatlakozó erdélyi erőfeszítéseknek több tér nyílik,