Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. - Hajdu Lajos: A Magyar Királyi Helytartótanács Tanulmányi Bizottságának tevékenysége az 1776–1783 közötti időszakban / 145–200. o.
A Helytartótanács Tanulmányi Bizottságának tevékenysége 1776—1783 177 tanítani — egyebek között — „számtanból az alapműveleteket, tekintettel a falusi gazdálkodásban és az ehhez hasonló sokféle ügyben való felhasználásra", vagy „azokat a tudnivalókat, amelyekkel a falusi embereket a becsületességre és a családi-házi ügyekkel való figyelmes törődésre lehet oktatni. E célból külön könyvet kell nyomtatásban megjelentetni." 81 Ilyen előírásokból azonban még nem születik tankönyv, márpedig ha egy kormányzat saját eszméit igyekszik már a gyerekemberekbe is becsöpögtetni, az köteles gondoskodni a célnak legjobban megfelelő tankönyvek — az országban lakó valamennyi nép nyelvén történő — megíratásáról is. A kormányzatnak egyik legnagyobb hibája azonban az volt, hogy létrehozott (igaz — siettetve és sokhelyütt homokra építve) egy iskolahálózatot, amelynek azonban egy évtizeden keresztül nem tudott megfelelő tankönyveket biztosítani. A tanügyi igazgatás vezetői is látták e helyzet fonákságát: megvannak a mintaiskolák, kinevezték az inspektorokat (mint láttuk, ez nem egészen így történt), megvannak már a tanítóképzéssel foglalkozó tanárok is — morfondírozik egyik beadványában a pozsonyi tankerület inspektora, Pál Gáspár — és ezek vagy megkapták már, vagy hamarosan meg fogják kapni instrukcióikat. Úgy tűnik tehát, hogy a 8 mintaiskolában a következő tanév elején (írja mindezt május 13-án kelt beadványában) a munkát meg lehet kezdeni. Igen ám, ,,de az építészek és a munkások az anyagok hiánya esetén tevékenységüket megkezdeni, vagy a már megkezdett munkát továbbfolytatni aligha tudják". A tanügyben ezek a hiányzó anyagok a könyvek. „Napnál világosabb: a fiatalságot könyvek nélkül nem lehet tanítani az iskolákban és az új ideákat is elsősorban könyvek segítségével lehet elterjeszteni." Ezért elsőrendű feladata a kormányzatnak, hogy az iskolák számára mielőbb biztosítson tankönyveket — írja a pozsonyi tankerület inspektora. E feladatot azonban csak úgy lehet megoldani (és ez már nem szerepel Pál Gáspár fejtegetéseiben), ha meghatározzák az egyes diszciplínák tematikáját és oktatásuk időkereteit, majd megíratják a tankönyvet és gondoskodnak arról is, hogy azt — amennyiben ez szükséges — lefordítsák az országban élő népek nyelvére. A legtöbb tárgyból (számtan, mértan, földrajz, történelem stb.) elegendő egy jó alapkönyv elkészítése, amelyet át lehet ültetni a többi nyelvre is — bizonyos tárgyakból (nyelvtan stb.) azonban minden nyelven meg kell íratni a jó tankönyvet. Érdekes, hogy a kezdet éveiben ez az alapszabály elkerülte mindenki figyelmét. A kemény fából faragott Pál Gáspár azonban — bár az alapkérdésről nem beszélt — beadványában még számos, megszívlelésre méltó indítványt tesz. Alapgondolata, hogy az új könyvek nem lehetnek drágábbak a régieknél, mert ha megvásárlásuk nagyobb terhet jelent, „ez elkeseredést szül a lelkekben és a szülők zúgolódni fognak az oktatás ellen". Adminisztratív eszközökkel is siettetni lehet azonban a régi, megszokott tankönyvektől való megszabadulást. Hogyan? A könyvkereskedőknek meg kell tiltani, hogy régi vagy az örökös tartományokból behozott könyvet árusítsanak, mert az ember ragaszkodik ugyan a régihez, de ha ilyet már nem talál — megveszi azt, amit kap, és később már megszokja az újat. Pál Gáspár még hosszasan tűnődik azon is, hogy miképpen lehetne a tankönyveket olcsóbbá tenni. Morfondírozása során például megemlíti, hogy az Ábécéskönyv tucatját (jóllehet csak 2,5 ív terjedelmű és itatóspapírra — charta bibula — nyomták) eddig a kereskedők 48 krajcárért 81 Ratio Educationis. Az 1777-i és 1806-i kiadás magyar nyelvű fordítása. Fordította, jegyzetekkel és mutatókkal ellátta Mészáros István. Budapest, 1981, 67. 3*