Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 2. - Vörös Antal: A magyarországi bányaigazgatás szervezete, 1867–1945 / 141–225. o.

A magyarországi bányaigazgatás szervezete 145 ban is parancsolóan írta elő egy új, az egész országra nézve egységes jogi viszonyokat és igazgatási formákat teremtő bányatörvény megalkotását. A Földművelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban már 1867-ben megindultak az új bányatörvény kidolgozásának az előmunkálatai, s 1870-ben napvilágot is látott a minisztérium törvényjavaslata, de sem ebből, sem az 1884-ben, sem az 1890-ben és 1903-ban készített tervezetekből nem lett törvény, bármennyire is sürgették a körülmények annak meghozatalát. Hogy ez így történt, abban már a kiegyezés utáni társadalmi és politikai viszonyok játszottak döntő szerepet. A magyar nagybirtokos osztály hatalmi súlya az 1867-es kiegyezést követően a társadalmi és politikai élet minden területén annyira megnövekedett, hogy az érdekeit sértő törvények hozatalát — mint ez a bányatörvény esetében is történt — megakadályozhatta. Az új bányatörvény létrehozásánál a modern ipari fejlődés egyik legfontosabb ásványa, a „fekete gyémánt"-nak nevezett szén jogi helyzete alkotta azt a sziklaszirtet, amelyen a meg-megújuló törvénytervezetek sorra hajótörést szenvedtek. A nagy ütközőpontot az a kérdés jelentette, hogy a szenet szabad ásvánnyá tegyék-e, amihez a földtulajdonosnak, kinek földje méhében a szén található, semmi köze, vagy pedig a földbirtokosok által hangoztatott - akié a föld, azé a szén — elvet elfogadva, a földbirtok tartozékának tekintsék. „A szén mozgatja a világot — írta Jókai -, a gyors haladás lelke ő tőle jön, vasút, gőzhajó tőle kölcsönzi csodaerejét, minden erő, mely alkot, teremt, a kőszén által él." Aki tehát e csodaerőt magában rejtő kincset sajátjának mondhatta, az nem csekély vagyon fölött rendelkezett, ezért váltott ki a kérdés a tőkés bányavállalkozók és a földbirtokosok között éles ellentéteket. Az osztrák általános bányatörvény 3. §-a kimondotta, hogy „bányaúrjog alá tartoznak mindazon ásványok, melyek fém-, kén-, timsó-, gálic- vagy konyhasótartalmuk miatt használhatók, továbbá a gálicvíz, grafit és földszurok, végre mindennemű kő- és barnaszén. Az ilyen ásványok fönntartott ásványoknak neveztetnek." E paragrafus tehát a bányaregálé alapján, „mely alatt azon fejedelmi jog értetik, melyhez képest bizonyos természeti telepeken előforduló ásványok a fejedelem kizárólagos rendelkezése alá tartatnak fenn", a felsorolt ásványokat a földbirtokosok rendelkezése alól kivonta, s a törvényben megszabott feltételek mellett mindenki számára kiaknázható, úgynevezett szabad ásványokká tette. A bányaszabadságot tehát az osztrák bányatörvény az uralkodó bányászati főúri jogából, a bányaregáléból, azaz a bányaszabadsággal ellentétes fogalomból kiindulva mondotta ki. A tőkés termelés érdekeit és a bányászat fejlődését legjobban előmozdító bányaszabadság jogi köre ugyanis sem alakilag, sem anyagilag nem volt azonos az uralkodó bányászati főúri jogáéval, mert például a só a bányaregálé tárgyát alkotta ugyan, de nem a bányaszabadságét. A már említett 186l-es Országbírói Értekezlet, melyen a magyar földbirtokos osztályok képviselői vettek részt, mindenekelőtt a burzsoázia érdekeit szolgáló osztrák bányatörvénynek a kőszén jogi helyzetére vonatkozó paragrafusait, mint a magyar földbirtokosok tulajdonjogára nézve a legsérelmesebbet, sietett hatályon kívül helyezni. Az értekezleten kimondották, hogy „a más földjén, vagy földjének gyomrában kőszenet bányajogilag kiaknázó iparos - amennyiben közte és a földbirtokos között e tekintetben külön szerződés nem köttetett - az eddig a kincstárnak fizetett bányavámot ezentúl a földbirtokosnak kiszolgáltatni tartozik; továbbá, hogy „a földbirtokos beleegyezése