Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 1. - Tóth István György: Írásbeliség a körmendi uradalom falvainak paraszti jogügyleteiben a XVII–XIX. században / 31–50. o.

írásbeliség a körmendi uradalom paraszti jogügyleteiben 4 7 Egy kisebb időrendi tévedést leszámítva, minden ponton jól őrizte meg a hon­kereső vándorlás keserveit a kollektív emlékezet. Ha igaz is azonban a történet, elvont: nincsenek benne a szereplők nevei, a Horvátgyöp dűlőn kívül nincs benne semmi konk­rétum, amelybe az emlékezet belekapaszkodhatna. Az elbeszélők nem tudták még is­mert személyekhez vagy eseményekhez kötni mondandójukat, mint tették azt a határ­járások fátensei. A történet, ha bizonytalan lépésekkel is, de elindult a mondává válás útján. Az írásbeliség kibontakozásával az öregek memóriája iránti bizalom nem volt már korlátlan. 1765-ben hat középkorú, 31 és 55 év közötti tanú vallotta egybehangzóan, hogy az Egyházasszecsődön lakó Kiss aliter Szántó Mihály „öregsége és régi ideje miatt már arra jutott, hogy mit beszéljen egyik órában, azt a másikban nem tudja, . . . mint egy elméjében fogyadkozott ... ha valamire kérdeztetik, mint az kis gyermeket, akár­mire reá lehet venni". 73 Ez azonban természetesen csak egy eset — a „seniores refe­runt" tekintélye, ha nem is csorbítatlanul, ekkor még általános a falvakban. Ahogy az írásnak egyre nagyobb becsülete lett a szóbeli tanúbizonysággal szemben, úgy jelent meg törvényszerűen a falvakban is az írásbeliség örök kísérője: az oklevélhamisítás. 1762-ben Horvátnádalján Spaics György, „vulgo Süket Deák" levelei közül az úgymond 1605-ben, illetve 1657-ben kelteket még csak fokozódó gyanakvással fogadták az összeírok: az állítólag száz, százötven éves cédulák újabban készülhettek — jegyezték fel. Amikor azonban egy alig 27 évvel korábbi dátumra kiállított hamis irományt adott át Spaics uram, nem volt kétség: a szóbeli bizonyság leleplezte a hamis írást. A bíró és az esküdtek, akik éltek még, nem tudtak a nevükben kiállított levélről. Spaicsnak, aki süketsége miatt felhagyott a deáki mesterséggel és visszament jobbágy­nak, nem volt nehéz dolga, amikor korábbi tudását kamatoztatta: ezen a levélen is az elöljáróság keresztjeit kellett csak hamisítania. 74 A leleplezés, úgy tűnik, nem szegte kedvét György deáknak. Bár ellenfelei szerint „mind az uraság tisztjei, mind pedig az egész helységbéliek előtt nyilván vagyon", hogy Spaics egy „hamis leveleket csináló és azok által kereskedő ember légyen", tizenhat évvel később Henics Miklósné jogait egy állítólag 1685-ben kelt levéllel támadta meg. Az alperes ugyan először azt állította, hogy „semmi levele sincs" a vitás földről, majd pedig, hogy a Spaics által bemutatott levél neki ad igazat — aligha tudta tehát Henicsné azt elolvasni —, mégis, amikor pap fia hazatért a. faluba, nem elégedett meg azzal, hogy összetépte a deák levelét, hanem édesanyja nevében egy 1693. évi okmánnyal vágott vissza, mely „Isten tudja, ki fejbül származott", írta jogos felháborodásában a süket deák. A régi és gyanús írások, csak emlékezetből rekonstruálható családfák és rég elszántott határmezsgyék perében nem volt mit tenni, az „ellő bizonysághoz" kellett folyamodni és a leveleket „hüttel megpróbálni". 75 Spaics György kérvénye arra is céloz, hogy nemcsak zálogleveleket készített titokban a falvak egy-két írástudó jobbágya: „Maga tiszttartó uram tapasztalta, ki igaz 73 MOL P 1313. B.cs. Maj. Lad. 6. No.40. Metalia inter Molnaszecsőd et Hollós. 14 MOL P 1322. B.cs. összeírások, Körmend. 1762. No.l0.44/a. 44/d. sz. és p. 58. és Uo. p. 11 l/a. 7s MOLP 1322. B.cs. 197. cs. Úriszék. Fasc.5. No. 69-4.No. 1.4.

Next

/
Oldalképek
Tartalom