Levéltári Közlemények, 54. (1983)
Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.
Magyarország közigazgatása 1711-1765 27 Az ország minden földjének, a földben rejlő minden kincsnek a tulajdonjoga a királyt illette meg. Ezt az alapelvet olyan formában is megfogalmazták, hogy a tulajdonjog tulajdonképpen a szent koronáé, és a király mint a korona hordozója élvezi és gyakorolja azt. A király a tulajdonjogot eladományozhatta, ha azonban az adományosnak magvaszakadt, vagy pedig a koronás királyhoz hűtlennek bizonyult, a tulajdonjog visszaháramlott a koronára, illetve annak hordozójára, a királyra. A magvaszakadáson és a hűtlenségen kívül a török kiűzése után egy harmadik jogcímen kerültek óriási birtokok a korona, illetve a király tulajdonába: a fegyverek, a visszafoglalás jogán. Az uralkodó a különböző jogcímeken tulajdonába került birtokok igazgatását a kincstárát kezelő kamarákra bízta, mégpedig arra a kamarára, amelynek illetékessége alá a kérdéses terület tartozott. A különböző összeesküvések elfojtása, a szabadságharcok leverése, főleg pedig a török kiűzése után óriási területek az uralkodó tulajdonába, különböző kamaráinak az igazgatása alá kerültek. A kamarák a kincstári birtokoknak csak elenyészően kis részén vezették be a saját gazdálkodást a török kiűzését, illetve a szatmári békét követő első évtizedekben. Az uralkodó a kamarai igazgatás alá került birtokoknak túlnyomó részét rövidesen újra eladományozta. A töröktől visszafoglalt ún. újszerzeményi (neoacquistica) területeken a régi birtokosok egy része, ha a birtokhoz való jogát igazolni tudta, és azt hűtlenség miatt nem veszítette el, javait visszakapta. A birtokjog igazolása nem volt könnyű, a különböző neoacquistica commissiók, vagy a rendes bíróságok előtt folyt pörökben sokan szenvedtek sérelmeket, mivel a kincstár érdeke azt kívánta, hogy minél kevesebb birtok kerüljön vissza, minimális ellenszolgáltatás fejében, régi birtokosához, illetve, hogy a kincstár maga minél több birtokot használhasson fel egyéb célokra. Ezek az egyéb célok sokfélék voltak, két csoportba sorolhatjuk őket, az egyik az uralkodóház iránti hűség jutalmazása, a másik a kincstár tartozásainak a kiegyenlítése. Mindkétfajta címen sokan és könnyen kaptak nagy birtokadományokat, magyarok és külföldiek egyaránt. Más kérdés azután, hogy mit csináltak az adományul kapott birtokokkal. A kincstár igazgatása alá kerülő jószágok egyik válfaját jelentették a főpapi birtokok, amelyeket a főpapi méltóság betöltetlensége, az úgynevezett sedisvacantia idején kezeltek a területileg illetékes kamarák. Azt a bonyolult kérdéskomplexust, hogy a főpapok elhunytával birtokukkal és hagyatékukkal mi történjék, az államot jelentő uralkodó kormányszerveinek és a magyarországi katolikus egyház képviselőinek Kbllonics Lipót esztergomi érsek elnökletével Bécsben 1702. december 5-én kezdődött konferenciáján tárgyalták meg. A tárgyalás eredményét az uralkodó 1703. június 15-én kelt rendelete foglalta össze, amelyet Kbllonicshoz intézett. Ez a „Kollonics-féle konvenció" néven ismert megállapodás, illetve rendelkezés volt érvényben az 1711 és 1765 közötti egész időszakban is. Ez a konvenció azonban nem határozta meg, hogy a megüresedett főpapi székeket mikor kell betölteni. Ez az uralkodótól függött, az pedig kincstára érdekeit tartotta elsősorban szem előtt, amikor a betöltés ügyében döntött. Ennek az lett a következménye, hogy számos megüresedett főpapi szék hosszú ideig betöltetlen maradt, ezeken a birtokokon a kamarák gazdálkodtak, jövedelmeiket a kincstár élvezte.
