Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

r 16 Ember Győző kancellárián kívül több más udvari kormányszervükre is támaszkodtak, nem csupán tanácsadó, hanem végrehajtó szervekre is. A legfontosabb magyar ügyek eldöntésében, magyar politikájuk alapelveinek a kialakításában a magyar kancellária nemhogy kizárólagos, de még döntőnek minősíthető szerephez sem jutott. Ebben nyilván annak a helyzetnek a következményét láthatjuk, amelyet a rendi dualizmusban, az idegen uralkodói abszolutizmus és a magyar rendiség között elfoglalt. Az uralkodói udvarban területi alapon működő osztrák és cseh kancelláriákat az uralkodók és legbizalmasabb tanácsadóik inkább a rendiség, mint az uralkodói abszolutizmus érdekét képviselő kormányszerveknek tekintették. Méginkább így volt ez a magyar kancelláriával, hiszen a magyar rendiség sokkal erősebb volt, mint az osztrák és cseh tartományok rendisége. Amit legjobban az bizonyít, hogy a Haugwitz-féle kormányzati reform elsősorban a cseh—osztrák tartományok rendisége ellen irányult, az osztrák és a cseh udvari kancelláriákat szüntette meg, a jóval erősebb magyar rendiséget frontálisan még nem támadta, a magyar udvari kancelláriát változatlanul hagyta. Egyelőre csupán az 1760-as években ismerjük közelebbről azt a helyet és szerepet, amelyet a magyar kancellária a rendi dualizmusban, uralkodói abszolutizmus és magyar rendiség között elfoglalt, illetve betöltött. Ebből azonban következtethetünk a korábbi évtizedekre is, semmi alapunk sincs ugyanis annak a feltételezésére, hogy működésének jellege 1711 és 1765 között lényegesen megváltozott volna. Az 1760-as években, amikor a Habsburg abszolutizmus — más eszközökkel és módszerekkel ugyan, mint 1749-ben a cseh—osztrák tartományokban tette — a magyar rendiség ellen is frontális támadást indított, e támadás irányító központjában, az államtanácsban, a magyar kancelláriával nem mint az abszolutizmus megbízható eszközével, hanem inkább mint a magyar rendiség támaszával számoltak. Az államtanács az abszolutizmus felvilágosult reformjainak legfőbb ellenzékét Magyarországon — nem alaptalanul - a főnemességben látta, a magyar kancelláriában pedig a főnemesi tanácsosok kezében volt a hivatali hatalom, az ő állásfoglalásuk határozta meg a kormányszerv működését, helyét a rendi dualizmus élesedő harcában egymással szembenálló felek között. Ezen a helyzeten az uralkodó, Mária Terézia nem tudott, nem is akart változtatni, a magyar főnemességnek annyira lekötelezettje volt. Azt még megtette, hogy egy Pálffy grófot az államtanács kívánságára leváltott a kancellári tisztségből, de helyére egy Eszterházy grófot nevezett ki, aki kisebb merevséget tanúsított az abszolutista célkitűzésekkel szemben, de azok készséges szolgálatára ő sem vállalkozott. Az uralkodó illetve az államtanács a felvilágosult abszolutizmus szolgálatára vállalkozó magyar államférfiakat nem a magyar kancellária tanácsosaiban kereshette és találhatta meg. Legfeljebb annyit tehetett, hogy egy-kettőt az ilyenek közül bejuttatott a tanácsba, amitől azonban az nem változott meg. Tévednénk persze, ha azt gondolnók, hogy a magyar kancellária a rendiség védelmében harcosan szembeszállt az uralkodói abszolutizmussal, hogy elleneszegült annak. Alig tett egyebet, mint azt, hogy a magyar törvényekre hivatkozva aggályoskodott. A határozott utasításokat azután kénytelen-kelletlen végrehajtotta, ennél többet azonban, kezdeményező készséget, az uralkodó nem várhatott és nem is kapott a hozzá legközelebb álló, bécsi udvarában működő, magyarországi kormányszervétől. Persze más lett a helyzet, amikor II. József halála után, főleg a francia forradalom hatására, az uralkodói abszolutizmus megváltozott, már nem reformokat, nem a fenn-