Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

14 Ember Győző munkát végzőket egyfelől, másfelől a segédhivatalokban dolgozókat, ide számítva az altiszti vagy kisegítő munkakörökben foglalkoztatottakat is. A fogalmazói státusba a kancellár, később az alkancellár, a tanácsosok, a referendariusok és a titkárok tartoztak. A fogalmazót a segédhivatali tisztviselők közé számították. Ebben a kategóriában eleinte a kancellárból és a tanácsosokból álló tanács (consilium), a korábbi magyar tanács utóda, elkülönült a referendariusoktól és a titkároktól. A tanács tagjai kezdetben nem vettek részt az ügyek tárgyalásra előkészítésében, csupán a tárgyalásban és a határozathozatalban. Az előkészítés és a tanácsban való előterjesztés, a referálás — innen a referendarius elnevezés — a titkárok feladata volt^ akiket ezért referendariusoknak neveztek, sőt a tanácsosi címet is viselték, nyilván azért, mert a tanács ülésein rendszeresen résztvettek. A XVI. és XVII. századi magyar expeditiót vezető magyar titkároknak ők voltak az utódai. Számukat az 1690-i utasítás kettőben állapította meg. A kancellária érdemi munkája elsősorban az ő vállukon nyugodott. Az utasítás szerint egyikük az alsó-, másikuk a felsőmagyarországi vonatkozású ügyeket referálta, a volt hódoltsági, azaz a neoacquistica területekkel kapcsolatos ügyeket a kancellár osztotta szét közöttük referálásra. Az 1727-i utasítás szerint a tanácsosok száma már 6, egyik közülük alkancellár, 2 pedig referendarius. A referendariusok már nem azonosak a titkárokkal, 2 külön titkára is van a kancelláriának. Az ügyeket tárgyalásra a referendariusok és a titkárok készítették elő, az érdemi munka zömét továbbra is ők végezték. Az 1746-i utasítás már nem beszél referendariusokról, csupán tanácsosokról és titkárokról. A kancellár vezetése alatt működő tanácsosok száma 1727-hez képest változatlanul 6, a titkároké ugyancsak változatlanul 2. Abból, hogy a tanácsosok között referendariusokat nem különböztet meg az utasítás, arra lehet következtetni, hogy ebben az időben már valamennyi tanácsos résztvett nemcsak az ügyek tárgyalásában, hanem tárgyalásra való előkészítésében is. A kancellária tanácsa tehát fokozatosan elvesztette a régi magyar tanácstól örökölt tanácsadói jellegét, és fokozatosan erősödött a régi magyar expeditiótól örökölt hatósági és hivatali jellege Ebben az időben már más szempontból tesznek különbséget a kancelláriai tanácsosok között: fő- és köznemesi tagjait különböztetik meg a tanácsnak. Időszakunk végén, 1765-ben a kancellárral és az alkancellárral együtt már 10 tagja van a kancellária tanácsának, közülük 4 világi és 1 egyházi főnemes (gróf illetve püspök), 5 pedig köznemes. A kancellár és az alkancellár a grófok közé tartozik. Az 1727-i és az 1746-i utasítások igyekeznek a köznemesi tanácsosoknak a kancellária munkájában megfelelő súlyt biztosítani. 1765-re a titkárok száma is jelentősen nőtt, 2-ről 4-re emelkedett. Érdekes az 1746-i utasításnak az a rendelkezése, hogy a kancellária tanácsának ülésein a fontosabb közügyeket (negotia publica), amelyek közé elsősorban a vallásügyet és az adóügyet sorolták, ne 1, hanem 2 tanácsos közösen referálja. Ez a rendelkezés tanácsi bizottságok kialakulásának csíráit teremtette meg, bizottságai azonban a kancelláriának időszakunkban még nem alakultak ki. A kancellária tanácsa egyébként, a Habsburg birodalom többi központi hatóságához hasonlóan, az eléje kerülő ügyekben szótöbbséggel alakította ki véleményét, amelyet az uralkodó elé terjesztett. Amennyiben a szavazatok egyenlő arányban oszlottak meg, az elnök szavazata döntött. Az utasítások úgy rendelkeztek, hogy a kisebbség véleményét is az uralkodó tudomására kell hozni. >