Levéltári Közlemények, 53. (1982)
Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - Sulitková, Ludmila: Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András kancelláriájának működése és személyzete : Historické študie, XXV., 1981. 175–214 / 35–78. o.
60 Ludmila Sulitková elrablása ellen, ül. a nemesek megkárosítása vagy megtámadása esetére, de elrendelhettek adómentességet vagy éppen igazságos adókiszabást. Formuláik, megfogalmazásuk minden egyes esetben konkrét, tehát sajátosan egyedi. Nagyobb számban fordult elő (nyolc esetben) a mandátumoknak az a fajtája, amelyben az uralkodó megparancsolja az illetékes hiteleshelynek, hogy a kedvezményezett korlátozott jogait tartalmazó korábbi oklevelet írja át, s ezt a másolatot a konvent vagy káptalan autentikus pecsétjével lássák el. Érdekes viszont, hogy még ezeknek a tartalmÜag lényegében azonos mandátumoknak a formai felépítése is különböző és stilisztikai azonosságot nem lehet kimutatni bennük. Az iktatási mandátum kötelezte a hiteleshelyet, hogy tanúként küldjön ki egy alkalmas embert, aki a királyi személlyel (homo regius) együtt a szomszédok jelenlétében (convocatis vicinis et commetaneis) az adott földbirtok határjárását és iktatását végezze el. Ennek a típusnak a formai felépítésében lényegében két típus különíthető el: a narratiót tartalmazó és a narratio nélküli típus. Nagyon hasonló frazeológiai fordulatok találhatók mindkettőben, ugyanakkor egyetlen esetben sem fordul elő az egész contextus szövegében szó szerinti egyezés. A mandátumoknak ezzel a két típusával III. András egész uralkodásának idején folyamatosan találkozunk. Az I. típusú mandátum a gyakoribb, amelyben az adresse után közvetlenül a narratio következik, amely utal a pátensre és magyarázza, hogy a király nincs pontosan tájékozódva az igényelt föld minőségéről és nagyságáról, s ezért ezúton a hiteleshelyhez fordul,hogy a szóban forgó ügyben a megfelelő eljárást folytassa le (lásd a fentieket). A II. típusú mandátumban az adresse után közvetlenül az intézkedési formula következik, (amely legtöbbször megegyezik az I. típusú mandátuméval: „fidelitati vestre precipiendo mandamus"). Ebben a hiteleshelyet felszólítják, hogy küldje el emberét tanúnak, aki előtt a kiráyi ember az igényelt földet a tulajdonosra, tehát az igénylőre — akit ebben a formulában neveznek név szerint először - átruházza és birtokjogába beiktassa őt. A zárórendelkezés más érdekeltnek a végrehajtott átruházással kapcsolatos tiltakozása esetére utasítja a hiteleshelyet, hogy az ügy lefolyásáról küldjön jelentést. Ezek a zárórendelkezések hasonló megfogalmazásban a mandátumok mindkét típusánál megtalálhatók. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy az uralkodó közvetlen utasítására kiadott mandátumok nem keletkezhettek máshol, mint a királyi kancelláriában, 116 véleményünk szerint megfogalmazásuk módját is alighanem az általános kancelláriai megjelöléssel határozhatjuk meg. Az a tény ugyanis, hogy csupán minimális számú mandátum maradt fenn eredetiben, nem teszi lehetővé a stilisztikai és paleográfiai elemzés esetünkben olyannyira nélkülözhetetlen összevetését. S aligha lehet az iktatási mandátum két típusra való felosztását valamiféle összefüggésbe hozni a két erőteljesebb jegyzői személyiség működésével (annál is inkább, mert némely mandátum esetében a kronológiai besorolás rendkívüli akadályokba ütközött, s jó néhány esetben III. András uralkodásának egész tartamával lehet csak a keltezést meghatározni). Épp ezért sokkal valószínűbbnek tűnik annak feltételezése, hogy a leggyakrabban előforduló beiktatással kapcsolatos mandátumok megfogalmazása során az írnokok kancelláriai formuláriumok alapján dolgoztak. 1 ** Azt az a tény is igazolja, hogy négy .minden kétséget kizáróan kancelláriai alkalmazású írnokot is sikerült azonosítanunk, akik mandátumokat készítettek. (Vö. a fentiekkel.)
