Levéltári Közlemények, 53. (1982)
Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - Sulitková, Ludmila: Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András kancelláriájának működése és személyzete : Historické študie, XXV., 1981. 175–214 / 35–78. o.
52 Ludmila Sulitková ket. Utóbbiak dispositióiról egyöntetűen megállapítható, hogy egyszerűbb megfogalmazásúak, mint a privilégiumoké. A jóváhagyások azonban általában, tehát függetlenül az oklevél fajtájától, formájától, az adott jogügyletnek megfelelően nagyon konkrét megfogalmazásúak, úgyhogy, jóllehet ezek a dispositiók általában tartalmazzák a „confirmamus" igét, esetükben nem beszélhetünk valamiféle kancelláriai sztereotipiáról. S minthogy esetenként változóak, ezért a királyi kancellária egyes jegyzőinek individuális stíluselemeit is hiábavaló dolog lett volna keresnünk. Csakis egész formai szerkezetük részletes elemzése, valamint a grafikai elemzés eredményeivel való egybevetés révén sikerült különválasztanunk három olyan jóváhagyó-privilégiumot, amelyek véleményünk szerint a kedvezményezett (oklevélnyerő) környezetében készültek, s további négy olyat, amelyek feltételezhetően stüisztikai szempontból kancelláriai eredetűek, de írnokaik, készítőik az oklevél elnyerőjének környezetéből kerültek ki. A jogi tartalom szempontjából az általunk vizsgált anyagban a második nagy csoportot a donatiok képezték, s az összes említett oklevélfajta itt is képviselve van. 8 s Két csoportra osztottuk őket, s munkacímmel, illetve megjelöléssel, úgynevezett „első fokú", illetve „másodfokú" adományoknak neveztük a két csoportba tartozó okleveleket, összesen 73 ún. „első fokú" és 34 „másodfokú" donatióra akadtunk, azaz összesen 107 oklevélről van szó. Az első fogalommal az olyan adományozásokat jelöltük, amelyeket az uralkodó a kedvezményezett javára annak előzetes megállapítása nélkül rendelt el, hogy vajon a kérvényező igénye jogos-e, főként ami az igényelt birtok nagyságát illeti (ezeket is gyakran privilégiumok formájában rögzítették), a másik esetben viszont az uralkodó mandátumával az illetékes hiteleshelyhez fordul, hogy az a szóban forgó birtok pontos határairól,*" esetleges további igénylőiről jelentést adjon a királynak. A további igénylők esetében arra is választ kellett adnia a hiteleshelynek, hogy azok az egész birtokra vagy annak csupán egy részére tartanak-e igényt. 8 7 A hiteleshelyi relatiót azután teljes szövegében (nemritkán a jelentést elrendelő királyi mandátummal együtt) a királyi adományozást rögzítő oklevélbe is átírják, átmásolják. Megjegyezzük, hogy olyan esettel, amikor a másodfokú donatióba az első fokú adományozó oklevél szövegét átírták volna, nem találkoztunk. 8 s A megerősítések többsége tulajdonképpen a régebbi donatiok jóváhagyását jelentette, úgyhogy amennyiben nem csupán az úgynevezett „tiszta donatiókat" vesszük figyelembe, hanem ezeket az eseteket is, akkor megállapíthatjuk, hogy a korabeli oklevelek által rögzített leggyakoribb jogügylet az ingatlan vagyon király által való elajándékozása volt. Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy tekintettel a magyarországi politikai viszonyok bizonyos sajátosságaira, legtöbb esetben a különböző érdemeket jutalmazó donatiok a fő- és köznemesség tagjait illették meg leggyakrabban. Ez a jelenség eltér a szomszédos európai országok korabeli fejlődésétől, hiszen ott (Lengyelországban, Csehországban, Németországban) az oklevélnyerők közt az első helyen az idő tájt az egyházi intézmények és a papi rend egyes tagjai állottak. Í6 A királyi mandátum által elrendelt reambulatio és statutio az úgynevezett királyi ember (homo regius) és az illetékes hiteleshely képviselőjének jelenlétében történt. A hiteleshelyek kiválasztott káptalanok és konventek - ez esetben tulajdonképpen olyan világi funkciókat teljesítettek, mint más európai államokban a közjegyzők. 87 A magyarországi okleveles gyakorlat sajátossága, hogy a donatiok esetében a szóban fori birtok részletes határleírása is szerepel, s ennek adatai rendkívül értékesek a helyrajzi vizsgálatok szempontjából.
