Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete : II. rész / 201–205. o.

202 Benda Kálmán az Indiana-Egyetem kiadásában Bloomingtonban, persze angol regesztákkal és magyarázatokkal. Az Akadémia kiadványai egyébként minimális (5—600) példányban jelennek meg, mintha csak dokumentálni kívánnák, hogy tudományos szempontból nem tartják fontosnak. Ugyanakkor a példányszám egy sorozaton belül sem állandó, így egy sor kötet magában marad. (A Zsigmond-kori Okmánytár II. kötetének első része 700, a közös mutatót is tartalmazó második része 450 példányban kerül ki; zMagyar Jakobinusok iratai II. kötete 700, a III. 600, az utolsónak kiadott kötet (I.) 500 példányban, A megjelenés után egy-két évvel már valamennyi könyvritkaságnak számít.) A korszak kedvelt és támogatott „forráskiadványa" a tematikus jellegű válogatás, amely a tudományos mellett széles körben politikai „harci feladatot teljesít". Ez a népszerű jellegű olvasókönyvek, szöveggyűjtemények, válogatások időszaka — megszületésük gyakran kampányfeladatok megoldásának eredménye. Ezeknek a kiadványoknak a célja csak részben az, hogy új, kiadatlan forrásanyagot közöljenek, s egyáltalában nem céljuk, hogy teljességre törekedjenek. Kivétel nélkül válogatások, a válogatás szempontjai viszont gyakran egyoldalúak. A szerkesztők egy része, ha a forrás által mondottak nem egyeztek a sematikus, előre felállított tételekkel, az ilyen dokumentumot kihagyták, nemlétezőnek tekintették. A kisebb, nemkívánatos részeket gyakran kihagyták, többnyire anélkül, hogy jelezték volna, előfordult, hogy a mondatot átírták, arra is van példa, hogy a szövegbe beletoldottak. Ehhez járult, hogy a források közreadási módszerében sem tudományos követelmény, sem egységes norma nem volt. Az 1921-ben kiadott Történelmi Társulati forráskiadvány-szabályzatot meghaladottnak, így érvénytelennek tekintették, újat viszont nem készítettek, minden szerző vagy szerkesztő úgy publikált, ahogy éppen jónak látta. Talán részben a már .említett tudománytalanságok ellensúlyozására előtérbe lépett nem nyelvemléknek számító későbbi magyar szövegek esetében is - a teljesen betűhív közlés, amikor a gyakran értelmetlen központozást és a többnyire teljesen következetlen nagy és kis kezdőbetűket fényképszerűén lenyomtatták, sőt találkozunk az egykori betűalakok visszaadására való erőltetett törekvésekkel is. Visszatért tehát mindaz, ami ellen 1885-ben állást foglalt a Történelmi Társulat, mondván, hogy a közreadott szövegek használatát nem megkönnyíti, hanem értelmetlenül megnehezíti. A helytelenül értelmezett szakmai együttműködés nevében, a történeti diszciplínától idegen szempontok léptek előtérbe, így az erőltetett betűhívségnél a nyelvészeké, hogy - úgymond - a helyesírás-történetet jobban tanulmányozhassák. (Az persze föl sem merült, hogy a levéltárba is beülhetnek ebből a célból.) Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne jelentek volna meg minden szakmai kívánalmat kielégítő, kitűnő forráskiadványok is, ezek azonban inkább egyéni teljesítmények és kivételnek mondhatók. A forráskiadványok várt megújulása helyett azok elapadása következett be, pedig a családi levéltárak államosítása és ezzel a kutatás számára való teljes megnyitása, az Országos Levéltár, majd a megyei levéltárak által sorozatosan közreadott fondjegyzékek, alapleltárak és részletes leíró leltárak a kutatás számára korábban nem ismert lehetőségeket nyitottak. Az Akadémia után, az 1950-es évektől kezdve a Történettudományi Intézet is egyre jobban elzárkózott a forráskiadványok kiadása elől, majd ezek már csak a Történelmi Társulat és az Országos Levéltár tervében kaptak helyet, de azt, ami tényleg megjelent, a fél kezünkön is összeszámlálhatjuk. A forráskiadásnak szakmai becsülete nem volt, nem minősült tudományos