Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - IRODALOM - Degré Alajos: Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Bp., 1982 / 133–135. o.

134 Irodalom megyei tisztviselők elsősorban földbirtokos urak voltak, akik inkább gazdasági teendőikkel foglalkoztak, és energikus „alkotmányvédelmük" elsősorban a régi, ,jól bevált" rendszer fenntartását szolgálta. Sajnáljuk, hogy ezt a megyei igazgatást nem fejlődésében, változásaival együtt vizsgálta, mert az adott volna képet arról, hogy általában hogyan fejlődött a megyei igazgatás, milyen torzulások mutatkoztak rajta, de a szerző célja elsősorban annak dokumentálását szolgálta, hogy a megyei igazgatás sok tekintetben nagyon is rászorult a vizsgált időpontban a reformra. Természetesen meg lehetett volna vizsgálni a központi kormányszékek és a városi igazgatás állapotát és hibáit is, hiszen jól tudjuk, akadt volna javítani való ott is, de egyrészt ezeket meglehetősen ismerjük (pl. a helytartótanácsét Ember Győzőnek a helytartótanács ügyintézéséről írt kitűnő könyvéből), másrészt kétségtelen, hogy II. József újításai legélesebben a megyei igazgatást támadták, azt forgatták ki teljesen a megszokott rendből, és a császárral szembeni ellenállás is legismertebben a megyékben bontakozott ki; az újítások és azok bukásának okai elsősorban a megyék kereteben voltak kimutathatók. l5j a könyvben annak pontos bizonyítása is, hogy II. József uralkodásának első három-négy évében nem nyúlt a szervezet alapjaihoz, csupán új közszolgálati pragmatikát kívánt bevezetni. Azt kívánta elérni, hogy a megyei tisztviselők hivatásos tisztviselők legyenek, akiknek egyetlen gondja a szolgálatuk jó ellátása, a gondos ellenőrzés megvalósítása. Ahogy a szerző kifejezi, épp olyan szorgalmas és gondos tisztviselők legyenek, amilyen maga a császár volt. Ezért bocsátotta el a szolgálatból a központi igazgatásban is a szerinte használhatatlan embereket, ezért volt rendkívül takarékos a nyugdíjak és szabadságok megállapításában. De ez kihívta a központi igazgatás ellenállását is. A felvilágosodás eszméin nevelkedett, és a reformokban az uralkodót támogatni kívánó, de a törvényekhez is ragaszkodó, a magyar viszonyokat, a tisztviselők képességeit és gondolkodását ismerő központi tisztviselők figyelmeztették az uralkodót a tisztviselői fegyelem forradalmi jellegű átalakításának nehézségeire, és olyan módon továbbították a rendelkezéseket (időbeli húzás, másolások elavult rendszere), hogy azok a kitűzött időre megvalósíthatatlanná váltak. Ebből származott a kiegészítő, módosító rendelkezések sora, magyarán szólva az uralkodó kapkodott. Rendelkezéseinek állandó javítgatása növelte a zavart. E helyen a szerzőnek egyik értékelése érdemel említést (69-71. 1.). Tulajdonképpen embertelen követelményeket támasztott a tisztviselőkkel szemben, nevezetesen az akkor szolgálatban álló - földbirtokos, elsősorban gazdálkodásból élő - tisztviselőkkel szemben. Ez természetesen végrehajthatatlan volt. Ezért került ellentétbe a kancelláriával is, de ezt nem volt hajlandó tudomásul venni, ezért tért át négy év után a közigazgatási szervezet megváltoztatására, ami olyan nagy ellenszenvet váltott ki. A császár „tiszta embereket akart látni" az ő tiszta szándékainak megvalósítására, de rájött, hogy ez a fennálló keretekben megvalósíthatatlan. És itt Hajdú művének egy érdekes mellékhajtásával találkozunk. Jogtörténetet ír, közigazgatási rendelkezéseket, és azok végrehajtását vizsgálja, de a közigazgatási intézkedéseken keresztül tulajdonképpen pszichológiai vizsgálatot is végez, hogy mi indította az uralkodót egyre élesebb, a fennálló viszonyokat egyre keményebben felforgató és - eleinte a vármegyékben, majd a központi hatóságoknál is - egyre több ellenszenvet kiváltó intézkedésekre. Ennek a pszichológiai vizsgálatnak nincs közvetlen köze a jogtörténethez, de a könyvnek egyik legérdekesebb és leginkább megszívlelendő eredménye. A kiindulópont hibáját, a meglevő tisztviselőktől társadalmi és gazdasági helyzetükben megvalósíthatatlan követelmények elvárását nem volt hajlandó elismerni, inkább egyre inkább túlzó strukturális változtatásokat erőszakolt. 1784 őszén a kancellária felvilágosult arisztokratái elaborátumukban sok okos ötletet vetnek fel. Kimerítően foglalkoznak a gazdasági elmaradottság kérdésével, bár mindenképpen igyekeznek menteni a földesúri érdekeket, pl. azt vitatják, hogy Mária Terézia urbáriuma óta már nincs földesúri kizsákmányolás. Elismerik, hogy vannak hibák, amelyek kijavítása céljából az alkotmányt módosítani kell, de törvényes úton, országgyűlési határozattal. Nézetük szerint tehát alkotmány még van, de a császár most már minden hibát az alkotmányban, a hagyományos közigazgatásban keres. A kancelláriának az országgyűlés szükségességéről, összetételének és eljárásának megjavításáról kifejtett nézetei most már köves talajra hullottak. A kancellária messzemenően kiállt a megyei közgyűlések hasznossága és szükségessége mellett (a szerző is beismeri, hogy ebben túlzások is vannak), csak az eljárás módján kellene javítani, pl. a választásoknál titkos szavazást kíván, a központi hatóságoknál megüresedett tisztségek betöltésére nyilvános pályázatot javasol, fokozni és rendszeressé kívánja tenni a megyei tisztviselők ellenőrzését stb. A császár azonban meg sem várta a kancelláriának terjedelmes - a szerző