Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981)

Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981) - IRODALOM - Bogdán István: Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867. Bp., 1980 / 338–341. o.

340 irodalom A következő alfejezet a két intézmény újjászervezésének 1855 -1860. évi kísérletét ismerteti. A kormányzóság rendezte a pénzügyeket. Megkezdődött a könyvtári állomány összeírása, katalogizálása, de a helytartótanács által a könyvtárra erőszakolt irreális munkaprogramot a könyvtár képtelen volt elvégezni. Nem javult a helyzet a kötelespéldány-szolgáltatásnál sem, kedvezőtlen volt a kormányzóság döntése a Ráday-könyvtái megszerzése ügyében is, az 1857. évi létszám és fizetés rendezéseknél is a kisszerű takarékosság szempontja érvényesült, és nem sokat segítette a helyzetet a Múzeum keretében a könyvtár részére 1859-ben kiadott szervezeti és szolgálati szabályzat sem. „Állománygyarapítás a Bach-korszakban" címmel alfejezet tárgyalja a három fő gyarapítási formát. A kötelespéldány beszolgáltatása továbbra is akadozva haladt. Jelentősebb volt a gyarapodás ajándékozás útján. A vásárlási lehetőségek már korlátozottak voltak (részletesen megismerhetjük a „két nagy vétel", a Horváth István-féle és a Jankovich-féle gyűjtemények tematikáját). A „Kutatókiszolgálás" alfejezetben nemcsak az 1851—1860. évek forgalmi statisztikáját ismerjük meg (összesen 876 tétel volt ez), hanem a kölcsönzők névsorát és foglalkozását is. (A 107 kölcsönző között találjuk Kovachich József Miklós ,4evéltárigazgatót" is.) „Az abszolutizmus válsága és megszűnése" című fejezetrész vázolja az 1860-1867. évek külső körülményeit. Az „Ujabb hatósági kísérletek a Múzeum és a Könyvtár hiányosságainak megszüntetésére" című fejezetrész az utolsó 6 esztendő eseményeit tárgyalja. Kubinyi 1861-ben emlékiratot készített az országgyűlés számára a két intézmény helyzetéről, problémáiról, s nem eredménytelenül: bizottság vizsgálta meg az ügyet, jelentős javaslatokat is készített, amelyekből azonban semmi sem lett. A következő évben királyi biztos vizsgálja a helyzetet, jelentését ő is megteszi, erre az udvar újabb vizsgálóbizottságot küld ki. A bizottság alapos munkát végzett, s felterjesztésének eredményeként az uralkodó jóváhagyja a kedvező javaslatokat, többek között jelentős adományt rendel, felemeli az évi segélyösszegeket, s hozzájárul a létszámemeléshez. Ez utóbbi eredményeként 1866-ban már 6 fő lett az Országos Könyvtár státusa. Elvégezhették a szükséges tatarozást, berendezhették a könyvtári olvasótermet, megoldhatták a fűtési és világítási problémákat. Az utolsó alfejezet foglalja össze az 1860—1867. évek konkrét könyvtári eredményeit. A gyarapodás módjai és eszközei ez időszakban lényegesen nem változtak: a kötelespéldányszolgáltatás továbbra is rendezetlen maradt (bár két szabályrendelet is próbált ezen segíteni), a vásárlás kismérvű volt, az ajándékozás is megfogyatkozott (jelentősebb köztük a Kölcsey-könyvtár és Sándor Móric könyvtára). Komoly eredmény volt viszont a könyvköttetés megindulása 1859-ben a Karácsonyi-alapítvány segítségével, de csak az állami köttetési segély hozott számottevő eredményt. A kutató- és olvasóforgalom fejezetrészből megismerjük ismét a forgalom (667 tétel) mellett a kölcsönzők névsorát, foglalkozását (köztük Török János „orsz. fólevéltárnok"-ot), valamint az olvasóterem 1866. évi megnyitását és az olvasótermi rendszabályokat. E főrész - egyúttal a kötet - befejezéseként a szerző „Megoldatlan problémák" címmel összegezi az elvégzendő munkálatokat, a kielégítetlen személyi és dologi igényeket, az előkészületeket az országgyűléshez való fellebbezésre, s a könyvtár végleges felállítási rendjének szükségességét. Végezetül pedig megállapítja, hogy a Nemzeti Könyvtár e viszontagságos „hőskor" után az 1867-es kiegyezést követően, a létrejött közoktatási minisztériumra, mint főhatóságra, illetve „Eötvösre a nagy kultúrpolitikusra várt az a .történelmi' feladat, hogy az abszolutizmus időszakában válságos állapotából kilábalni nem tudó Széchényi Országos Könyvtárt talpra állítsa és a polgári társadalom szükségleteinek megfelelő korszerű intézménnyé fejlessze". A kötetet zárja a bőséges német nyelvű összefoglaló, az azt követő névmutató, végül a részletes tartalomjegyzék. A forráshivatkozások viszont az apparátustól elválasztva, az egyes főfejezetek végén sorolnak („Jegyzetek" címmel), újrakezdődő jegyzetszámozással. A jegyzetekben rövidítve hivatkozott levéltári források rövidítés-feloldását az első főrész jegyzeteinek élén találjuk, a többi jegyzetnél utalás nincs, meg kell keresni. Egyértelműbb lett volna, gyorsabb az eligazodás, ha a jegyzeteket együtt a kötet végén az apparátus indításaként közlik; a tagolás (újrakezdődő jegyzetszámozás) így is maradhatott volna. Ráadásul a tartalommutató egyik fő résznél sem jelzi a jegyzetek létét. Viszont: a tartalommutató utolsó tételében „név- és tárgymutató" szerepel, a hivatkozott helyen azonban csak névmutató van, a tárgymutató hiányzik a kötetből. A tétel alapján feltételezhetjük, hogy a szerző szándékozott is