Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981)
Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981) - Dóka Klára: A kultúrmérnöki hivatalok, 1879–1948 / 233–256. o.
A kultúrmérnöki hivatalok 237 nyitása alá tartoztak a kerületi kultúrmérnökök. A közigazgatási hatóságoknál csak a Kultúrmérnökség vezetője intézkedhetett, a kerületi mérnököknek csak tárgyalási joguk volt. A beosztott mérnökök, segédmérnökök csak a kerületi mérnök tudtával tárgyalhattak a hatóságokkal, munkát csak az ő engedélyével vállalhattak. Fő feladatuk a tervezés és a jóváhagyott tervek végrehajtásának ellenőrzése volt. Az 1884. évi rendelkezés azt is szabályozta, hogy a műszaki munkák egyes fázisait milyen sorrendben és hogyan kell végrehajtani. Eszerint a kultúrmérnökök első feladata a folyóvölgyek, patakok felvétele és a szükséges térkép elkészítése volt. A szabályzat előírta, hogy a térképet hogyan színezzék. A térkép elkészülte után a tervet állították össze, amelynek legfontosabb része a műleírás volt. Ezután el kellett végezni a számításokat a költségvetéssel kapcsolatban. A Kultúrmérnökség főnöke valamennyi tervet láttamozta, ami egyúttal az elfogadást is jelentette. A mérnökök, segédmémökök munkájukról heti, a kerületi mérnökök havi és évi jelentésekben számoltak be feletteseiknek. A rétmesterek alkalmazásáról és elbocsátásáról a Kultúrmérnökség főnöke döntött. Az elkészült terveket, térképeket el kellett látni „Kultúrmérnökség" felirattal, és azokat a kerületi felügyelő őrizte. A Kultúrmérnökség mint a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztárium szerves része nem kezelte külön iratait. A felügyelők jelentései, a Rétmesteriskoláról készült beszámolók így a Minisztérium irattárába kerültek, a jóváhagyott terveket pedig, mint említettük, visszaküldték a kerületi felügyelőhöz. A kultúrmérnöki intézmény fejlődése 1885-ig jelentős eredményt ért el. Egyre nagyobb volt az igény az újfajta vízhasználatokat és vízimunkálatokat propagáló mérnökök munkája iránt. Sok esetben már problémát okozott, hogy egy-egy vízfolyás esetén kinek az érdeke elsődleges, az öntöző gazdáé, a malomtulajdonosé vagy a községé, amely tutajozás, faúsztatás jövedelméből élt. Az egyes vízhasználatok között feltétlenül rendet kellett teremteni, szervezeti szempontból azért, mivel a vízügyek két minisztériumhoz tartoztak. A Kultúrmérnökség megszervezése után a lecsapolási, patakszabályozási, öntözési, aiagcsövezési ügyeket a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium intézte, a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium pedig — eredeti feladatainak megfelelően — főként az ármentesítéssel és folyószabályozással foglalkozott, de a referenciák elhatárolásával a vízjogi viták nem szűntek meg. Megoldást hosszú évtizedekre a vízjogi törvény (1885: 23. te.) hozott, amely általános rendezés keretében meghatározta a rendet az egyes vízhasználatok között, és fellendülést hozott a kultúrmérnöki munka terén is. A törvény értelmében bármilyen vízügyi építkezés vagy vízhasználat esetén az illető tulajdonosnak (társulatnak, községnek vagy más közösségnek), a területileg illetékes törvényhatóságtól vízjogi engedélyt kellett kérni. A kérelemhez mellékelni kellett a terveket, költségvetést, műleírást és egyéb dokumentumokat. A törvényhatóság a benyújtott anyagról szakvéleményt kért oly módon, hogy a folyószabályozási, belvízlevezetési terveket a folyammérnököknek, az öntözési, lecsapolási, patakszabályozási kérelmeket pedig a kultúrmérnököknek adta véleményezésre. 15 A törvény végrehajtása során igazoltatni kellett a régi vízhasználatokat is, és ilyen esetekben hasonló volt az eljárás. 1 s Dános Miklós: A vízjogi törvény, a kapcsolatos törvények, a reájuk vonatkozó rendeletek. Bp. 1919.1. 180.
