Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981)

Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981) - Györffy György: Nemzetközi oklevélkiadási szabályzat / 97–109. o.

Nemzetközi oklevélkiadási szabályzat 107 címen összeállított szabályzatot (Századok 1919-1920. Melléklet 22—24), de ezen két szempontból módosítunk. Egyrészt szem előtt tartva az utóbbi évtizedek során Német-, Francia-, Olasz-, Cseh- és Lengyelországban, valamint Belgiumban s egyebütt megjelent okmánytárakat, korszerűsítünk rajta, másrészt tekintettel vagyunk arra, hogy a legkorábbi oklevelek kiadása nagyobb körültekintést és pontosságot igényel. A nemzetközi gyakorlat ismeretében nem követtük azt a filológiai igényű betűhív kiadást, amelyet Jakubovich Emil és Pais Dezső az Ó-magyar olvasókönyvben (Pécs 1929) alkalmazott, de a néhai Bárczi Géza és Kniezsa István tanácsának engedve a tulajdonneveket és nem latin szavakat betűhíven írjuk. Az ezek nyomán kialakított kiadási elveket a Történelmi Szemle 3 (1960) 525-531. lapján tettem közzé. A kéziratok elkészítése során a munkatársak módosításokat javasoltak; további megbeszéléseken ezek közül néhányat elfogadtunk. Midőn 1975-ben az okmánytár bevezetőjét megfogalmaztam, s ezt latin nyelvre fordítva a munkatársaknak szétküldtem, a bevezetésben összesítettem azokat a kiadási elveket, amelyek alapján az okmánytár készül. 1977-ben jelent meg Robert Henri Bautier megfogalmazásában a nemzetközi oklevélkiadási szabályzat, s erről 1978 tavaszán készítettem a fent közölt kivonatot, abból a célból, hogy munkánk befejezése és az összeszerkesztés előtt szembesítsük az új nemzetközi és a követett hazai gyakorlatot. A kivonat birtokában munkatársi megbeszélésen vitattuk meg a két gyakorlat közötti eltéréseket. A két szabályzattervezet közti összehasonlításból azt az örvendetes eredményt szűrhettük le, hogy az általunk, a nemzetközi gyakorlat figyelembevételével kialakított szabályzat nagyjából egyezik azzal, amit a Commission Internationale de Diplomatiquemeghatározott. Egyeznek az általános elvek, melyek alapján egy oklevelet közzétesznek (1. pl. a szabályzat 1., 19., 25., 42., 43., 59., 95., és 96. pontjait) és egyezik a részletekre vonatkozó szabályok túlnyomó része; az alternatív megoldások közül általában a német gyakorlatot követjük (pl. 32., 36., 53., 88.), amely a magyar diplomatikára eddig is nagyobb hatással volt a franciánál és olasznál, míg a sorközi betoldásnál az angol gyakorlat (91.) látszik legkézenfekvőbbnek. Az eltérések részben olyan jellegűek, hogy azokat magunkévá tehetjük (pl. 26., 27., 30 b.) és átjavításuk a szerkesztés során nagyobb fáradság nélkül eszközölhetők, részben a javasolt módon nem tudjuk magunkévá tenni (pl. 28-29., 30 f. toldaléka, 37., 57., 64., 72., 82., 83., 89., 89a). Ezek mellett a szabályzat némely pontja olyan oklevéladási sajátságokra vonatkozik, amelyek Magyarországon nem honosodtak meg; ezekre kivonatomban többnyire nem is tértem ki, A Madridban 1978 őszén tartott nemzetközi értekezleten sor került azon jelentősebb eltérések megbeszélésére, amelyekben ellenvélemény merült fel a nemzetközi szabályzattal szemben. Eltérő nézetek jobbára a korai írásbeliséggel nem rendelkező országok képviselői részéről merültek fel, s általában a legkorábbi oklevelek kiadásánál a betűhívség szempontjait igényelték (pl. személynevek esetében az u, v, uu, w megkülönböztetését). Mivel a szabályzat a legkorábbi oklevelek és a filológiai szempontú kiadások esetében tolerálja más módszer alkalmazását, ezek nem érintik a kiadási szabályzatot. A nemzetközi és magyar gyakorlat ismeretében szorgalmaztam azon alapelv következetes véghezvitelét, amely szerint minden kiadott szöveg antiqua és minden szerzői hozzáfűzés kurzív betűvel történjék, amivel a bizottság általában egyetértett. Ennek az elvnek az értelmében vezettük be okmánytárunkban azt a gyakorlatot, hogy ahol szükséges a rövidítés feloldását jelölni — csak kétséges feloldás esetében!, — ott kurzív betűt