Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)
Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - Sashegyi Oszkár: Az Országos Levéltár személyzeti viszonyai a XX. század elején, 1903–1922 / 23–43. o.
Az Országos Levéltár személyzeti viszonyai a XX. század elején (1903-1922) 31 azonban külön foglalkozik. Az első Tagányi Károly, akiről azt írja, hogy nagy tudományú és képességű, de korábbi mellőzések miatt „bár tiszteletteljes formában, állandóan elégedetlen". Lecsillapítására azt javasolja, hogy Tagányi osztálytanácsosi címet és jelleget kapjon, amire egyébként szerinte teljesen rászolgált. Hozzáfűzi azonban, hogy ez csak akkor lenne neki megadható, ha ő (Csánki) mint hivatalfőnöke megkapta főlevéltárnoki kinevezését és „legalább a miniszteri tanácsosi címet és jelleget". Három napra rá meg is történt a főlevéltárnoki kinevezés, de a miniszteri tanácsosi cím és jelleg adományozására csak 1915-ben került sor. Ugyanakkor nyerte el Tagányi az osztálytanácsosi címet és jelleget. A Levéltár másik elégetlen dolgozójaként Csánki ugyanabban a bizalmas levelében Horváth Sándort jellemezte. Horváth Csánkit okolta, amiért nem sikerült megszereznie a Történelmi Társulatnál sem a titkári, sem a szerkesztői állást. Tény, hogy Csánki ekkor már — többek között — a Történelmi Társulat ügyvezető alelnöke és a Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottságának elnöke volt s így, amint ő maga írja, „e tudományos intézetekben a felelősségteljes vezetés a mi szakunkban jó részt kezeimbe fut össze". Amikor pedig Horváth Sándor a Fővárosi Levéltár levéltárnoki, majd igazgatói állását is megpályázta, Csánki őt nem ajánlotta, „kiszámíthatatlan" természete miatt. Horváth azért is méltatlankodott, mert Lampérth a rangsorban őt megelőzte, s mert a Pettkó-ügyben játszott szerepéért nem kapott jutalmat. Az ő lecsillapítására Csánki most 1000—1200 forint jutalmat javasolt számára. A harmadik személy, akiről Csánki bizalmas levelében külön említést tesz, Guary Ernő. Vele kapcsolatban megismétli, amit már Tasnádi javasolt, hogy ti. „alkalmas pillanatb an " nyugd íj azzák. 3 ° Hiába igyekezett az új fölevéltárnok beosztottjainak támogatását — amint ő maga írta — „helyes bánásmóddal, buzdítással és meggyőzéssel megnyerni", az ellenséges légkör nem oldódott. Legkevésbé Komáromy indulatait sikerült megfékeznie. Ezért aztán, amikor már úgy érezte, hogy a helyzet kezd tarthatatlanná válni, 1914. február 18-án feljelentette őt a minisztériumnak és fegyelmi vizsgálatot kért ellene. Ebben a feljelentésben többek között a következőket írja Komáromyról: „Ismételten igen hevesen s igaztalanul megtámadott az Országos Levéltár vezetéséért . . . , szememre hányva egyes intézkedéseket, amelyekhez mint hivatalfőnöknek nemcsak feltétlenül jogom volt, hanem amelyeket egyenesen a hivatal érdekei követeltek. Az utóbbi időben a kollegiális érintkezést is megszakította velem, ily módon is kifejezve személyem ellen táplált megokolatlan ellenséges indulatait." Tomárorny egy nemesi ügy kapcsán tanácskozás összehívását kívánta, amit Csánki megtagadott. Formális tanácskozások tartását Csánki „legalább az Országos Levéltár személyzetének jelenlegi összetétele mellett" nem tartotta kívánatosnak és célszerűnek. Ehelyett, ha szükségesnek látta, az előadón kívül más tisztviselőket is felszólított nézetük nyilvánítására s ily módon „a szenvedélyes, hiábavaló vitatkozások elkerülése mellett is" módot nyújtott nekik „tudományos meggyőződésük kifejtésére". Egy hónap múltán, március 7-én Csánki újból bepanaszolta Komáromyt, hogy az megtagadta neki a hivatali engedelmességet és nem hajlandó tőle utasításokat elfogadni. Báró Perényi Zsigmond államtitkár mindkét panaszt szóbeli úton intézte el. 3 ' Komá30 OLK 148. - 1922 - 14 - 7300 (fol. 171-177). 3, OLK148. - 1914- 14 - 1153.
