Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)

Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - IRODALOM - Ladányi Sándor: Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977. (Humanizmus és reformáció 6.) / 299–301. o.

300 Irodalom védekező szentháromságvédő irányzatok küzdelmét részletesen ismerteti. Különös figyelmet szentel az antitrinitarizmus egyház szervezeti kereteinek s törvényes jogainak kialakulására. „A királyhágóntúli lutheri és helvét irányú egyházak" című fejezet János Zsigmond erdélyi fejedelemnek a helvét irányú reformációhoz való csatlakozása után, annak javára hozott intézkedéseit tárgyalja, - s ennek nyomán egyházszervezeti kérdéseket mind az ágostai, mind a helvét hitvallású egyházak körében. „Az antitrinitarizmus viszontagságai a katolikus Báthoryak korában" az 1571-ben bekövetkezett fejedelemváltozás hatását vizsgálja a protestáns egyházakra, különösen az antitrinitarizmusra vonatkozóan. Az unitárius vallással rokonszenvező János Zsigmondot a katolikus Báthory István követte Erdély fejedelmi székében, aki különböző intézkedésekkel igyekezett az antitrinitarizmust visszaszorítani (cenzúra-rendelet, az újítások megtiltása, nyomda-, templomelvétel stb.). A fejezet ismerteti az antitrinitarizmus ellen hozott intézkedéseket s az ennek hatására beálló tanítás- és szervezetbeli változásokat. A XVI. század végére az államhatalom nyomása, sőt üldözése során erősen csökkent az antitrinitáriusok száma Erdélyben, ahol a század utolsó évében nevezték őket először „unitár ius"-oknak. „A helvét irányú egyházak a Tisza és a Duna mentén 1565 tájától" című fejezet ismét egyházszervezeti kérdést tárgyal. Előbb a „Tiszántúli egyházkerület" szervezkedését, egyházmegyéit, zsinatait, azok határozatait vizsgálja, különösen Melius Juhász Péter debreceni lelkész és püspök tevékenységét. Vizsgálódását kiterjeszti a „Dunamelléki egyházkerület" területére is, főként Szegedi Kis István szervező munkájára, azonban már korántsem olyan alapossággal, mint <azt a tiszántúli területeken tette. A kötetnek ez az egyik legértékesebb fejezete. „A felvidéki lutherizmus küzdelmei az egység érdekében." Észak-Magyarország töröktől meg nem szállt részén a Habsburg-ház és az erdélyi fejedelemség osztozott. Itt a jórészt németek lakta városokban hamar tért hódított a reformáció lutheri ága. A helvét irány azonban itt is feltartóztathatatlanul terjedt, főként a magyar lakosság körében. Ennek meggátolására a lutheránus egyház vezető egyéniségei, különösen Fáber Tamás, Sculteti Severin és mások mindent megtettek. Igyekeztek a lutheránus egyház keretében tartani a híveket. Elkeseredett harcot vívtak az ortodox lutheránusok a „sakramentariusok"-nak nevezett kálvinisták ellen. Ennek az egész Európában folyó harcnak terméke a „Formula Concordiae", amelyet ha a magyarországi protestáns lelkészek és tanítók közül valaki nem írt alá, nem volt megbízható a lutheránusok ortodox ága képviselői előtt, s ez könnyen állásvesztéssel járt. Különféle kisebb, speciálisan magyarországi eredetű hitvallások is születtek. „A lutheránus egyházak a Habsburg országrészen." A királyi Magyarország területén két körülmény segítette a reformáció augsburgi konfessziót követő ágának — ha nem is csorbítatlan épségben való, de — fennmaradását. Az egyik az volt, hogy csaknem pontosan azokban az években, amelyek egy időre sorsdöntő befolyást gyakoroltak a lutheri és helvét irány birtokállományának kialakulására, az a Miksa király uralkodott, akinek lutheránus hajlandóságai általánosan ismertek voltak országaiban, s aminek következtében a legfelsőbb pártfogásban való bizakodás sokat segített a lutheranizmus ügyén. A másik körülmény pedig az volt, hogy a német és szlovák lutheránusok állandó, intenzív és többirányú összeköttetést tartottak fenn hasonló nyelvű, az ország határain kívül élő hitfeleikkel, s tőlük többféle támogatást kaptak. Az államhatalom támogatása - az újabb és újabb tila}jnak a lutheri tanoktól való jobbra vagy balra történő elhajlás ellen -, a katolikus egyházi tisztségekben bekövetkezett vacantia viszonylagos tartóssága következtében a lutheránus egyházszervezetek kifejlődtek és megerősödtek. Ezt szolgálták a zsinatok és azok végzései is, amelyeket szintén alaposan tárgyal a szerző. „A nyugat-magyarországi magyar protestánsok kétfelé szakadása." Az előző fejezetben elmondott körülmények azonban nem tudták útját állani a „sacramentartusok és calvinisták" térhódításának, szervezkedésének, azok megerősödésének, különösen a magyar lakosság körében. Számos összeütközésre került sor. A helvét irány vezére Beythe István, a lutheránusoké Réczés János volt. Végül is az 1595. évi csepregi kollokviumon a protestantizmus két ága között szakadásra került sor. „A protestantizmus viszonya az államhoz és a katolicizmushoz a század utolsó harmadában a Habsburg országrészben." A protestantizmus lutheránus ágával szimpatizáló Miksát 1576-ban a hitbuzgó katolikus Rudolf követte a trónon. A korábbi állapot azonban - legalábbis a lutheránus egyházat illetően — egy ideig nem változott. Ennek nemzetközi okai is voltak, de főként azért, mert a magyarországi földesurak jelentős része is protestáns volt, s ezek hatalma saját birtokaikon szinte