Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)

Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Jakó Zsigmond: Irás, könyv, értelmiség. (Tanulmányok Erdély történelméhez) Bukarest, 1976 / 284–288. o.

286 Irodalom úttörője általa felfedezett végrendeletének szentelt tanulmánya.) Az alapképzést Erdélyben is a káptalani iskolák adták, ahol a leendő értelmiségi funkcionárius elsajátította a középkori műveltség hagyományos elemeit, a hét szabad művészetet s az oklevélírást, részben fogalmazást, hogy azután a hite leshelyi, vagy vajdai kancellária írnokaként, benne élve a mindennapok gyakorlatában, friss jogi, igazgatási ismeretekre tegyen szert. Ennek az értelmiségi rétegnek legműveltebb tagjai a humanizmus óta Bécsbe, Krakkóba, az olasz egyetemekre, az uralkodó osztály protestánssá válása után pedig német egyetemekre (Heidelberg, Strassburg, Wittenberg) mentek. Valamivel később eljutottak Hollandiába, Angliába is. Az erdélyi értelmiségnek erről a viszonylag vékonyabb rétegéről a külföldi egyetemek anyakönyvei éppúgy pontos tájékoztatást adnak, mint az erdélyi felsőbb iskolák diákjairól készült névsorok. A névsorok alapján fény derül a belső diákvándorlás irányára, de arra is, hogy mily fontos szerepet játszott a Bethlen Gábor által 1622-ben Gyulafehérvárott alapított Collegium Academicum, ill. ennek enyedi utóda. Remek tanulmányt szentel Jakó az erdélyi vajdai kancellária kialakulásának, szervezetének. E kancellária a vajdák territoriális hatalmi törekvéseiből, az erdélyi hivatalnokság öntudatosulásából, s nem utolsó sorban az erdélyi társadalom igényeiből született meg. Az önálló fejedelemség megszervezésével ráháruló feladatoknak már nem tudott megfelelni. „Ezért kellett az erdélyi állam gépezetének elindítását a királyi kancellária ide szorult szakembereinek magukra vállalniok." (61. 1.) Kancelláriatörténeti vizsgálódásai során, családi levéltárak jelentéktelennek tűnő adatai alapján, jónéhány értelmiségi pályát vázol fel Jakó (legalaposabban Barcsai Pálét), hogy így körvonalazza azt a társadalmi hátteret, amelyből az erdélyi értelmiség hivatalnoksággá formálódó rétege kiemelkedett. Mint minden tanulmányában, Jakó ebben is gondol és utal a további kutatások távlataira. Különösen értékes gyöngyszeme a kötetnek „A torockói legenda születése és kritikája" című értekezés, amely gazdaság- és társadalomtörténeti és forráskritikai, komplex módszerrel Torockó III. András-féle, 1291-re datált kiváltságlevelének hamis voltát mutatja ki. A kitűnő szerzőnek azokat a tanulmányait is, amelyek az erdélyi levéltárak szerveződésével, ügyrendjük kialakulásával foglalkoznak, a mély társadalomtörténeti beágyazottság jellemzi. (E dolgozatok különösképpen számíthatnak a levéltárosok érdeklődésére.) A feudáliskori értelmiség, ill. annak hivatalnoki rétege teremtette meg a lehetőséget, hogy a jogbiztosító oklevelek őrzőhelyei az írásos ügyintézés egyre szaporodó termékeit rendszeresen, az ügyintézésben könnyen felhasználható módon tároló levéltárakká váljanak. A korai feudalizmus iratőrzési rendszere (registrumkönyvek vezetése stb.), XVII. századeleji, gyökértelennek bizonyult kísérletektől eltekintve, a XVIII. század végén váltott'át modern megoldásokra. Ezt a döntő lépést, természetesen elsőnek, a Bécsben székelő udvari kancellária tette meg. Az Erdélyben működő kormányhivatalok még kb. fél évszázadon át maradi módon megelégedtek irataik különösebb rendszer nélküli elraktározásával és registrumokba való bevezetésével. Fokozatosan került csak sor a fejlett osztrák ügyviteli rend meghonosítására. Az erdélyi kormányszékek református vallású hivatalnokai azután a református egyház Fő Consistoriumának regisztratúrájába és archivumába is átültették a modern ügyviteli és iktatási rendet. A hivatalnokság ismertté tette Erdély-szerte az iratkezelési újításokat, amelyek ily képpen a legkisebb családi irat-, Ш. levéltárak rendjének kialakításában is érvényesültek. A módosabb családok külön levéltárost is alkalmaztak, hogy jogbiztosító irataikhoz minél gyorsabban hozzáférjenek. Azok a családok, amelyeknek levéltáros tartására nem futotta, ügyvédjükkel gondoztatták irataikat. A XVIII-XIX. század megteremtette Erdélyben a korszerű iratvédelem és levéltárügy alapjait. „Ezek levéltárosaink mai munkája során is teherbíróknak bizonyultak. Alapos ismeretük éppen ezért nélkülözhetetlen mind az eredményes rendezéshez, mind pedig a tudományos kutatáshoz." (95.1.) Kezdő levéltáros, aki gondosan kíván felkészülni hivatására, aligha olvashat Jakó levéltártörténeti tanulmányainál tanulságosabb írásokat. Ezek szakmájának korszerű követelményeit a történeti előzményekből fejtik ki. Jakó a modern történettudomány igényeit állítja a levéltárügy soron következő feladatainak mércéjéül. Nagyon megszívlelendő módon utal arra, hogy a polgári történettudomány erősen politika-, kormányzattörténet-centrikus szemlélete rányomta bélyegét az előző századok levéltárügyére is. A levéltárak állványain túlnyomórészt az államkormányzat, államigazgatás országos és helyi szervei által termelt iratcsomók sorakoznak. Ezekből pedig „a dolgozó tömegek egykori életének szinte jeltelenül hömpölygő mindennapja" (103. 1.) alig-alig deríthető fel. A ma levéltárosának, hogy meg tudjon felelni a történettudomány vele szemben támasztott követelményeinek, pontosan kell ismernie a régi társadalomszerkezet minden eresztékét és működési mechanizmusát. A milliók évszázados árnyékba borult életének apró részleteit a levéltárosok áldozatos anyagfeltáró és anyagvédő munkája nélkül