Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - Sashegyi Oszkár: Az Országos Levéltár személyzete, 1874–1903 / 217–245. o.

Az Országos Levéltár személyzete 1874—1903 235 tiszti állás betöltését), azzal a hozzáadással, hogy „az ország érdeke, sőt méltósága is megkívánja, hogy államlevéltárban kellőleg képzett emberek legyenek, ilyeneket pedig a jövőben alig lesz lehetséges kapni, ha ez a kevés előmenetellel járó szolgálat, ha nem is dotáltatik jobban más, sokkal kevesebb képzettséget igénylő állásoknál, legalább azokkal aequiparaltatik, annyival is inkább, mert az ... az államköltségvetés minden különös megterhelése nélkül a régi országos alapból eszközölhető..."

54 Ugyanakkor a képviselőházban újból felmerült a hazai levéltárügy reformjának gondolata. Az a cikk, ami ez idő tájt a Századokban „A levéltárak szervezésének kérdéséhez" címmel megjelent,

55 felvetette mindazokat a személyzeti problémákat is, amelyek az Országos Levéltár szempontjából megoldandóknak látszottak. Eszerint az ország levéltárát most már névleg és a valóságban is Állami Levéltárrá kellene emelni, meg kellene bízni a vidéki levéltárak feletti felügyelet gyakorlásával, s megfelelő autonómiával kellene felruházni. Ennek megfelelően a Levéltár kiemelkednék a belügyminisztériummal szembeni, „úgyszólván segédhivatalszerű jellegéből". Az Állami Levéltár feje kapjon felhatalmazást legalább a napidíjasok és a gyakornokok kinevezésére, s jogot arra, hogy a miniszterrel szóban és írásban közvetlenül érintkezhessek. Azokban a közjogi ügyekben, amelyekben véleményt adni tartozott, bízzák rá azt is, hogy a döntést is ő hozza meg, nem pedig a minisztérium közjogi osztálya. A Levéltár vezetőjének miniszteri tanácsosi rangot és javadalmazást kellene kapnia, személyzetét az 1878-ban tervezett módon ki kellene egészíteni, s reá a minisztériumi rangosztályzatot kellene alkalmazni. Maga a Levéltár el kellene, hogy veszítse egyoldalú, tisztán hivatali jellegét, s állami szakintézetté kellene válnia, „melynek tisztviselői időnkint szaktanácskozásokban is megbeszélnék az elintézendő vagy kezdeményezendő ügyeket, az elért vagy elérni óhajtott eredményeket, egyenlő hasznára az eddig elhanyagolt levéltári ügynek, tudománynak és közigazgatásnak." Mindebből egyelőre csak annyi valósult meg, hogy az 1892. évi állami költségvetés végre lehetőséget adott az 1878-ban megállapított s véglegesnek szánt státus — bár még mindig nem hiánytalan — megvalósítására. A költségvetés indokolása kimondja, hogy a Levéltár szervezése befejezettnek tekinthető, s elérkezett az ideje annak, hogy az országos levéltárnok fizetése évi 2500 forintról az eredetileg tervezett 3000 forintra emeltessék. Ez a költségvetés a többi állás tekintetében is majdnem teljesen biztosította a „végleges" státus megvalósításához szükséges összegeket, mégpedig a régi ún. országos alapjövedelmeiből. így az allevéltárnokok számát végre háromról négyre, a fogalmazókét háromról hétre emelte, viszont a levéltári tisztekét hétről háromra csökkentette. A „végleges" státussal szemben azonban még mindig hiányzott egy szolgai állás. A költségvetés szentesítése után gróf Szapáry Gyula, a belügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök 1892. augusztus 1-i hatállyal Pauler Gyula országos főlevéltárnok fizetését évi 2500 forintról 3000 forintra emelte fel, Sándor János fogalmazót allevéltárnokká nevezte ki, Tagányi Károly fogalmazót magasabb fizetési fokozatba sorolta be, Barabás Samu és Pettkó Béla címzetes fogalmazókat, valamint dr. Komáromy András és dr. Illéssy János fogalmazó szakbeli tiszteket levéltári fogalmazókká nevezte ki.

56 Ezzel az Országos Levéltár számára személyzeti vonatkozásokban az ideiglenesség időszaka lényegében véve lezárult. 54 OL Y 1. — 1922 — 789 (1891 — 803). 55 Századok 1891, 413—417. 1. 56 OL K 148. — 1892 — II. b. — 2999. 5*