Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - Ember Győző: Levéltári kiadványok / 171–195. o.

190 Ember Győző IRODALOM A levéltári kiadványok, azok készítésének elvi és gyakorlati kérdéseivel, elméletével és módszertanával — minthogy a levéltári irodalom körébe levéltártudományi és történettudományi kiadványok tartoznak — e két tudományág elmélete és módszertana hivatott foglalkozni. Vonatkozik ez a levéltári irodalomhoz tartozó feldolgozásokra, forrásközlésekre és félfeldolgozásokra egyaránt. A történettudomány elméleti és módszertani kérdéseit tárgyaló munkákra az jellemző, hogy szinte kizárólag a feldolgozásokkal foglalkoznak, a forrásközléseket és a félfeldolgozásokat pedig szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. A viszonylag kevés számú ilyen munka közül az egyik legismertebb, Aloys Meister könyve pl. (Grundzüge der historischen Methode, a Grundriss der Geschichtswissenschaft című, ugyancsak Meister által szerkesztett sorozatban, Bd. 1. Abt. 6. Leipzig und Berlin, 1923) a forrásközlésről szól ugyan, de csak röviden (27—29. p.), annak apparátusáról azonban semmit sem mond. Egy újabb munka pedig (L'histoire et ses méthodes, Bruges, 1967, az Encyclopedie de la Pléiade című sorozatban, Charles Samarán szerkesztésében) a forrásközlésről és a félfeldolgozásról említést sem tesz. Amikor pedig a feldolgozások kérdéseit tárgyalják a történettudomány elméleti és módszertani művei, azt a kérdést fel sem vetik, hogy a történettudományi feldolgozások közül melyek azok, amelyeket a levéltári intézmények hivatottak készíteni és közzétenni. Ha pedig a levéltártudomány elméleti és módszertani kérdéseivel foglalkozó levéltártani munkákat nézzük, azokat az jellemzi, hogy a levéltári kiadványokkal vagy egyáltalában nem foglalkoznak, vagy ha igen, akkor a feldolgozásokkal csak nagy általánosságban teszik ezt, nagyobb figyelmet csak a forrásközléseknek szentelnek, a félfeldolgozásokat azonban nem számítják közéjük. Tekintsünk röviden végig a levéltártani kézikönyveken. A második világháború előtti levéltártudomány klasszikus alkotásainak tekinthető levéltártani kézikönyvekben: G. Holtzinger (1883), F. v. Löher (1890), S. Muiler, J. A. Feith, R. Fruin (1898), P. Taddei (1906), H. Jenkinson (1922), E. Casanova (1928), O. Liiv és társai (1933/36) műveiben, amelyekhez számíthatjuk A. Brenneke 1953-ban kiadott, de korábban írott könyvét is, nincs szó levéltári kiadványokról, sem feldolgozásokról, sem forrásközlésekről, vagy félfeldolgozásokról. A második világháború utáni levéltártani kézikönyvek között, ugyanúgy mint az egész levéltártudományban, két irányzatot különböztethetünk meg: az egyik a továbbfejlődő polgári, a másik az 1917 óta fokozatosan kibontakozó, és 1945 után a Szovjetunión kívül más országokban is teret hódító szocialista irányzat. Az 1945 után megjelent polgári irányzatú levéltártani kézikönyvek egy része to\ábbra sem foglalkozik, vagy csupán általánosságban foglalkozik, a levéltári intézmények kiadványkészítő tevékenységével. Ennek az a magyarázata, hogy a tudományok művelését, tudományos kiadványok készítését és megjelentetését nem a levéltári intézmények, hanem a levéltárosok tevékenységének tekintik. Jó példa erre a francia levéltári igazgatóság (Direction des Archives de France) által megjelentetett, a francia levéltárosok egyesülete (Association des Archivistes Frangais) közreműködésével készült levéltári kézikönyv (Manuel d'Archivistique, Paris, 1970). E mű 628—634. oldalain a levéltárosok közreműködéséről beszél a tudományos társaságok munkájában, a helyi folyóiratok támogatásában, továbbá személyes tudományos munkásságukról, elsősorban a forrásközlés területén. A levéltári intézmények feladataként a kiadványkészítésben csak forrásgyűjtemények megjelentetését említi, még pedig elsősorban nem a tudomány fejlesztése, hanem a közművelés érdekében. Az ilyen gyűjtemények készítésének inkább módszertani, mint elméleti kérdéseivel foglalkozik, (683—691. p.) Egy másik példát említve, a svéd Nils Nilson Arkivkunskap című, a franciánál jóval rövidebb, kézikönyvében (Malmö, 1973) a levéltári kiadványok kérdéseit nem tárgyalta. Eltérően az említett példáktól, T. R. Schellenberg Modern Archives című, első kiadásban Melbourne-ben, 1956-ban megjelent kézikönyvében, külön fejezetet szentelt a levéltári intézmények publikációs tevékenységének. (Publications Programs, 215—223. p.) Bár néhány elvi kérdést is felvet, nem annyira elemzi, mint inkább ismerteti a levéltári intézmények kiadványkészítő tevékenységét. Bár néhány más országot is említ, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok gyakorlatáról szól. Publikációs tevékenységnek kizárólag a forrásközlést tartja, egyéb levéltári kiadványokat, pl. segédleteket, nem is említ. Az amerikai gyakorlatot tartva elsősorban szem előtt, viszonylag részletesebben szól a mikrofilmpublikációkról is. Az Egyesült Államok másik nagy levéltári teoretikusa: E. Posner American State Archives című kézikönyvében (Chicago és London, 1964) nemcsak az amerikai állami levéltárak vonatkozá-