Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - IRODALOM - Kállay István: Genealogisches Jahrbuch. Herausgegeben von der Zentralstelle für Personen- und Familiengeschichte. Band 12. Neuestadt an der Aisch, 1972. / 318–320. o.

318 Irodalom tet utolsó alfejezetéhez, a helytörténelem kérdésköréhez kapcsolódik. Itt nemcsak a helytörténet-kutatás módszertanának legfontosabb tanulmányait találhatjuk, hanem a honismereti irodalmat, a történeti földrajzi munkákat és a helységnévtárakat is. Véleményem szerint kérdéses azonban, hogy e három utóbbi csoportot jogosan ítélte-e a szerző olyannak, amely kizárólag a helytörténet-kutatás segédeszköze. Az egy-egy kérdés iránt elmélyültebben érdeklődőket segíti a jegyzet megírásához felhasznált irodalom felsorolása és egy „Ajánlott irodalom" című bibliográfiai összeállítás. A jegyzet írója sokat tett azért, hogy mindazok, akik jegyzetét kézbe veszik, megfelelő irodalmi tájékoztatást kapjanak. A választott forma azonban, véleményem szerint nem a legszerencsésebb. Igaz az, hogy egyetemi, főiskolai jegyzeteink többsége nemigen járul hozzá, hogy a hallgatók bibliográfiai kulturáltságánakszintje emelkedjék. De éppen a kutatásmódszertani jegyzetnek kellene megtennie az első lépést az igényesebb forma megteremtése felé. A vonatkozó kézikönyveket, bibliográfiákat jobb volna a fejezetek elején vagy végén felsorolni. Ez egyrészt a jegyzet használhatóságát is fokozná, másrészt az e téren jelenleg még meglevő esetlegességeket, Ötletszerűségeket is kiküszöbölné. A jegyzet záró fejezete „A helytörténet-kutatás és a hely történetírás" címet viseli. A munka egészén keresztülhúzódik a szerzőnek az a törekvése, hogy a forrásokkal kapcsolatos tudnivalókat úgy csoportosítsa, hogy azt a helytörténet kutatása során hasznosítani lehessen. így ebben a részben már csak a hely történelem speciális forrásait említi. A hely történelem műfajainak áttekintése után a helytörténelem periodizációjával kapcsolatban olvashatunk hasznos tanácsokat. Kávássy S. jegyzetét végigtanulmányozva elmondhatjuk, hogy vitatkozni lehet igaz megállapításaival, de a felvetett kérdések egy részének tisztázása ma egy szerzőtől nem várható. Van azonban a jegyzetnek egy olyan fogyatékossága, aminek kijavítása, mégpedig a jegyzetek életében oly gyakori változatlan (!) utánnyomások sorozata előtt, feltétlenül a szerzőre vár. A sajtó- és helyesírási hibák kijavításának mind sürgetőbb feladatára gondolok itt. Napjainkban felmérések sora tanúsítja, hogy egyetemi, főiskolai hallgatóink mennyire hadilábon állnak anyanyelvünk helyesírási szabályaival. Éppen ez a körülmény ró fokozott felelősséget mindazokra, akik oktatási segédeszközöket adnak a hallgatók kezébe.. Komolyabb problémát jelenthet az idegen nevek helyesírásában valamilyen rendszer következetes alkalmazása. Gondolok itt elsősorban a bizánci szerzők névalakjainak, illetve műveik címének egységes írásmódjára. De gondosabban kellene írni több magyar szerző nevét és a magyar nyelvű kiadványok címét is, hiszen az érdeklődők majd a jegyzet adatai alapján próbálják elérni a hivatkozott forrásokat vagy irodalmat könyvtárainkban. Remélhetőleg a jegyzet következő „változatlan" utánnyomása ebben a vonatkozásban nem lesz már változatlan! Bak Borbála GENEALOGISCHES JAHRBUCH Heurausgegeben von der Zentralstelle für Personen- und Familiengeschichte. Band 12. Neustadt an der Aisch, 1972. 180 1. Európa egyik legnagyobb családtörténeti intézménye, a frankfurti Személy- és Családtörténeti Központ, immár 12. genealógiai évkönyvével jelentkezik. Kiadványai eddig is magas szakmai színvonalról, széles körű témaválasztásról tanúskodtak. Ez jellemzi a most ismertetésre kerülő munkát is. „Memoria est laudatio" címmel eddig ismeretlen, kevésbé felhasznált forráscsoportra irányítja figyelmünket Maria Fürstenwald tanulmánya: a barokk kor temetési beszédeire és gyászoló pásztordalaira. Hivatkozik Anatole France-ra, aki szerint a temetéssel kapcsolatban három érdekeltségi kör van: a meghalt, a gyászolók és a társadalom. Ehhez járul még a vallás és a kor követelménye; mindezek együtt határozzák meg az elhunytat méltató gyászbeszéd vagy vers jellegét. A német irodalomtörténetben nagy múltja van már a gyászbeszédek vizsgálatának, a bennük foglalt genealógiai adatok kutatására azonban eddig alig fordítottak figyelmet. A szerző erre hívja fel a figyelmet tanulmányában, ismertetve a legrégebbi ismert barokk gyászbeszédeket és pásztordalokat. 1610 és 1740 között a nyomtatott gyászkiadványok között külön műfajként jelentkeztek a gyászbeszédek, versek, pásztordalok. A legelsők közül való (1620) Johannes Heermann beszéde Ursula Koelich felett, a sort 1733ban a Gottlieb Jöcher emlékére kiadott emlékkötet zárta. A gyászbeszéd legfontosabb része a „locus notationis", mely igen sok család- és utónevet tartalmaz, de nem hanyagolható el az elhunyt személy életkörülményeinek, pályafutásának ismertetése sem. A genealógiai kutatás kimeríthetetlen forrásának nevezi a szerző a gyászbeszédnek azt a részét, ahol más személyekkel tesznek összehasonlítást. Más típusú, ugyancsak az elhunytat méltató forrás a gyászpásztordal, mely 2000 évre, Vergiliusig nyúlik vissza. A szerző utal arra, hogy a pásztordal és a pásztorjáték német földön a protestáns hagyományokkal kapcsolatban fejlődött ki. A legkorábbi pásztordal 1636-ból Gottfried Finckelthaustól való. Példaként említi a szerző a nürnbergi Limburger Mártonnak a Kress család ősei dicsőítésére