Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - Ember Győző: A levéltári forrásközlés apparátusa / 203–221. o.

218 Ember Győző IRODALOM A forrásközlés, azon belül a levéltári források közlése, még szűkebben a levéltári forrásközlés apparátusa olyan kérdés, amellyel két tudományág egy-egy ágazata is hivatott foglalkozni. Az egyik a levéltártudomány, közelebbről a levéltártan, azaz a levéltári anyag és a levéltári munka elméleti és gyakorlati kérdéseit vizsgáló diszciplína. A másik pedig a történettudomány, közelebbről a történetírás elvi és módszertani kérdéseit elemző ágazata a történettudománynak. A történelem módszertanával foglalkozó művek száma viszonylag csekély. A legismertebbek közül Aloys Meister könyve (Grundzüge der historischen Methode, a Grundriss der Geschichtswissenschaft című, ugyancsak Meister által szerkesztett sorozatban, Bd. I. Abt. 6. Leipzig und Berlin, 1923) a forrásközlésről szól ugyan, de csak röviden (27—29. p.), a forrásközlés, különösen a levéltári forrásközlés apparátusáról azonban semmit sem mond. —- Egy újabb munka pedig (L'historie et ses méthodes, Bruges, 1967 az Encyclopedie de la Pléiade című sorozatban, Charles Samarán szerkesztésében) egyáltalában nem foglalkozik a forrásközléssel, így természetesen a levéltári forrásközlés apparátusával sem. A jóval nagyobb mennyiségű levéltartudományi, pontosabban levéltártani irodalomban már több olyan művet találunk, amely a levéltári forrásközléssel, így annak apparátusával is, behatóan foglalkozik. Nagy a különbség e tekintetben a polgári és a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió levéltártudományi irodalma között. A polgári levéltártudomány klasszikus műveiben [G. Holtzinger (1883), F. v. Löher (1890), S. Müller, J. A. Feith, R. Fruin (1898), P. Taddei (1906), EL Jenkinson (1922), E. Casanova (1928), O. Liiv és társai (1933/36), A. Brenneke (1953), E. Posner (1964) könyveiben] nincs szó sem a levéltári forrásközlésről, sem, természetesen, annak apparátusáról. T.R. Schellenberg két alapvető jelentőségű munkája közül az egyikben (Modern Archives. Principles and Techniques, 1956, több helyen jelent meg az első kiadás) a 216—223. oldalakon foglalkozik a levéltári forrásközléssel, annak apparátusával azonban nem. A franciák nemrég megjelent levéltártani kézikönyvében {Manuel d'Archivistique, Theorie et pratique des Archives publiques en France, Paris, 1970) csupán az oktatási, közművelődési célzatú levéltári forráskiadványokról olvashatunk a 683—691. oldalakon, azoknak az apparátusáról. A francia levéltárosok nyilván úgy gondolták, amikor kézikönyvüket megírták, hogy a tudományos rendeltetésű forráskiadványok elvi és módszertani kérdéseiről nem ők, hanem a történészek hivatottak elsősorban véleményt nyilvánítani. Ebben persze nincs igazuk, mert a levéltárak is készítenek tudományos forráskiadványokat, azokat egy levéltártani kézikönyv semmiképpen sem mellőzheti hallgatással. Egészen más a helyzet a szocialista országokban. Bár ott is akad olyan levéltártani kézikönyv (pl. G. Enders egyébként elsőrendű Archiwerwaltungslehre-je, Berlin, 1962, amely címéből is kitűnően elsősorban a levéltárigazgatás számára készült), amely nem tér ki a levéltári forrásközlés problémáira, a levéltári irodalom általában jelentőségének megfelelően foglalkozik az archeográfiával. Élenjár a levéltárügy eme területén is a Szovjetunió. Mégpedig kettős irányban: egyrészt az elméleti és módszertani irodalomban, másrészt az elméleti és módszertani irodalom eredményeit felhasználó, a levéltárügy állami főhatósága által készített és kiadott forrásközlési szabályzatokban és munkautasításokban. Mindez annak a következménye, hogy a Szovjetunió történettudománya jóval nagyobb súlyt helyez történeti források, mégpedig elsősorban levéltári források közzétételére, mint bármely más, akár szocialista, akár kapitalista ország. És a forrásközlésben a legnagyobb feladat a levéltárakra hárul. E tanulmány szűkre szabott keretei között nem vállalkozhatom arra, hogy a szovjet archeográfiai irodalomnak, beleértve a forrásközlési szabályzatokat is, akár csak a legfontosabb alkotásait felsoroljam. Meg kellelégednem a legutolsók megemlítésével, a bennük, valamint a levéltári bibliográfiákban található adatokra utalva az érdeklődőt. A levéltártani kézikönyvek közül a G. A. Belov, A. I. Loginova, K. G. Mitjajev és N. R. Prokopenko által szerkesztett, Moszkvában 1958-ban megjelent, A levéltárügy elmélete és gyakorlata a Szovjetunióban című munkára kell hivatkoznom, amely 1960-ban magyar fordításban is kiadásra került. A XIV—XVI. fejezetek foglalkoznak elsősorban a forrásközléssel, annak apparátusával is, de más fejezetekben is van szó az apparátus egyes részeiről. A kifejezetten archeográfiai művek közül, bár 1939-ben jelent meg Moszkvában, ma is alapvetőnek mondható A. A. Silov könyve: A XIX. századból és a XX. század elejéről származó dokumentumok kiadásának kézikönyve, amelyet 1955-ben fordítottak magyarra.