Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - KRÓNIKA - Sashegyi Oszkár: Pálinkásné Magisztrát Mária (1896–1974) / 192

192 Krónika kaidejében ezzel foglalkozott. Pálffy Ilona ennél sokkal többre becsülte a tudományos kutatómunkát, a történeti statisztika művelését. Egymás után dolgozta fel és tette közzé a Magyar Statisztikai Szemlében az 1828. évi nagy országos összeírásnak egyes városokra vonatkozó anyagát. 1934 és 1938 közt jelentek meg idevágó cikkei, melyek Győr, Kecskemét, Veszprém, Szombathely és Székesfehérvár anyagát rendszerezték és értékelték ki. Egy jelentős tanulmánya Baranya megye nagybirtokainak alakulását vizsgálta másfélévszázadon át. A történeti statisztika művelésén kívül történelmünk több más kérdése is érdekelte. Doktori disszertációjának tárgya a tatárok és a 13. századi Európa volt. A felszabadulás után újjászervezett Országos Levéltárban az 1867 utáni kormányhatóságok levéltárának osztályvezetője volt. Bár levéltári állását a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rendeletére 1950 nyarán el kellett hagynia, kapcsolata a tudományos világgal ezután sem szakadt meg. Az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében helyezkedett el és ott dolgozott, jóval a nyugdíjkorhatár betöltése után is, egészen haláláig. Ebben az új munkakörében már nem vállalkozhatott önálló tudományos kutatásra, le kellett mondania tudományos monográfia készítéséről, de mint szerkesztő számos lexikon összeállításában vett tevékenyen részt és kisebb népszerűsítő munkákat is írt. Emlékét egykori kollégái megőrizzük. B. V. PÁLINKÁSNÉ MAGISZTRÁT MÁRIA 1896—1974 1915-ben, egészen fiatalon került az Országos Levéltárba, és több évtizedes szolgálat után, 1959. október 1-ével onnan ment nyugdíjba. Kapcsolata azonban akkor sem szakadt meg a Levéltárral, nyugdíjasként is rendszeresen dolgozott, majd később hazavitte munkáját és erejéhez mérten végezte, amit vállalt, amíg csak betegsége meg nem akadályozta abban. így az ő személye az Országos Levéltár több mint félévszázados történetével forrott össze, s az emberi kapcsolatok révén benne még ennél is nagyobb időszak emlékei halmozódtak fel. Még az Országos Levéltár régi épületében, az Országház utcai belügyminisztériumi épületben kezdett dolgozni, és ismert olyan levéltárosokat, akik a múlt században, kevéssel az 1874-ben történt újjászervezés után kerültek az Országos Levéltárba. Ma már senki sincs az Országos Levéltár volt — még kevésbé jelenlegi — dolgozói között, aki szolgálata kezdetekor Mariskát már ott ne találta volna írógépe mellett. Hosszú szolgálata alatt mindannyiunkat, akik valaha is vele együtt dolgoztunk, hálára kötelezett, készséges segítségével, szíves közreműködésével, mindig kötelességén felül teljesített munkájával. Szorgalma, szerénysége, csendes, jóindulatú lénye mindenki megbecsülését, tiszteletét és szeretetét kivívta. Végtelenül szelíd volt, szerette a békességet s igyekezett azt megóvni egy olyan környezetben is, amelyben nem volt ritka a háborúság. Mariska maga volt a hűség. Mindvégig hűségesen segítette özvegy édesapját, férjét, húgait, fiát és annak családját. A családi boldogság nagyon rövid ideig jutott osztályrészéül, a családi élet melegét azonban haláláig érezte. Férjét másfél éves házasság után elvesztette, s fiatal özvegyként, édesapja támogatásával, maga nevelte fiát. Utolsó éveiben húgaival együtt élve, kölcsönösen segítették egymást, jóban, rosszban kitartottak egymás mellett. Hűségesen kitartott a nagyobb közösség mellett is, amelyhez sorsát kapcsolta. 19 évesen ott kezdett el dolgozni, ahol édesapja, Magisztrát Ferenc műszaki altiszt, hosszú időn át szolgált és ott is maradt mindvégig. A levéltárak természetéből adódik az állandóságra való törekvés, a megőrzés, a megtartás igénye. Ha a munkahelynek emberformáló ereje van, a levéltár hagyományőrzésre, kitartásra, hűségre nevel. Mariska valóban hűséggel tartott ki a maga posztján. Az Országos Levéltár ügyvitelének gördülékenysége, pontossága, megbízhatósága évtizedeken át az ő munkájától is függött, neki is volt köszönhető. De nem csak munkáját adta a Levéltárnak, ennél többet: a lényéből fakadó szelídséget, emberi melegséget, jóindulatú megértést, becsületes közösségi szellemet. Az Országos Levéltár hálás azoknak, akik hozzá hűek voltak — emléküket generációk adják át egymásnak. Ez a hagyományőrző közösség a maga történetének is hű ápolója, IAkik ismerték, mindig szeretettel, melegséggel fognak rá visszagondolni. S akik megírják ennek a nagymúltú közgyűjteménynek a történetét, meg fognak abban emlékezni özv. Pálinkás Lajosnérói is, aki szerényen vállalt szerepét állhatatossággal töltötte be. Sashegyi Oszkár