Levéltári Közlemények, 46. (1975)
Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - KRÓNIKA - Lakos János: Tudományos ülés a Magyar Országos Levéltár újjászervezésének 100. évfordulója alkalmából / 184–187. o.
184 Krónika TUDOMÁNYOS ÜLÉS A MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR ÚJJÁSZERVEZÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL Újjászervezésének centenáriumát ünnepelte a Magyar Országos Levéltár. Ebből az alkalomból 1974. október 3-án a Magyar Tudományos Akadémia kongresszusi termében tudományos ülést rendeztek, amelyen megjelent Garamvölgyi József kulturális miniszterhelyettes és Varga János a Levéltári Igazgatóság vezetője is. Nagy számmal vettek részt a jubiláló intézmény jelenlegi és volt dolgozói, valamint a tudományos élet képviselői. Borsa Iván főigazgatóhelyettes rövid megnyitójában az Országos Levéltár tevékenységének méltatása mellett külön kiemelte az évszázados intézmény tudományos célkitűzései, az azok megvalósításában alkalmazott módszerek vizsgálatának jelentőségét és szükségességét. Ezután Garamvölgyi József miniszterhelyettes köszöntötte a jubiláló levéltár dolgozóit, majd kormány- és miniszteri kitüntetéseket adott át. A tudományos ülés főreferátumát Ember Győző akadémikus, az intézmény főigazgatója tartotta „Az Országos Levéltár 100 éve (1874—1974)" címmel. Előadásának teljes szövege megtalálható a Közlemények jelen számában, így ismertetése e helyen nem szükséges. A korreferátumok a Levéltár évszázados történetének, tevékenységének egy-egy területét mutatták be. Elsőként Sashegyi Oszkár főigazgatóhelyettes, a történettudományok kandidátusa „Az Országos Levéltár dolgozói (1874—1974)" című előadásában azt a folyamatot vázolta fel, amely az induló személyzet 19 főnyi létszámát 126-ra emelte és a „Belügyminisztérium árnyékában a Levéltárra nehezedő segédhivatali légkört" tudományos intézményhez méltó atmoszférává változtatta át. A kezdet nem volt könnyű. Amikor Török János halála után 1874-ben Pauler Gyulát nevezték ki országos levéltárnokká, s egyúttal megbízták az addig különálló kormányhatósági levéltárak feletti főfelügyelettel is, az intézmény alkalmazottainak csekély létszáma, de főleg többségüknek a tényleges levéltári munkák végzésére való alkalmatlansága nem kis problémákat okozott. Pauler minden alkalmat igyekezett megragadni személyzeti elképzelésének (23-as létszám, ebből 1 levéltárnok, 4 allevéltárnok, 7 fogalmazó, tehát tudományos, „levéltári munkásságot is kifejteni képes" egyén) megvalósítására, erőfeszítései azonban sokáig alig jártak eredménnyel. 1876-ban mindössze 4 tudományos tisztviselővel rendelkezett a Levéltár: Pauler, Jakab Elek és Óváry Lipót allevéltárnokok és Vincze Gábor. 1879-ben is csupán 3 allevéltárnok és 4 fogalmazói állás volt rendszeresítve, holott a hivataltisztek között egyetemet végzettek szolgáltak. A referátum konkrét példákat is felsorakoztatva ismertette Paulernek a végleges státusrendezés (beleértve a fizetési besorolásokat is) mielőbbi megvalósítására irányuló erőfeszítéseit, amelyeket azonban a pénzügyi lehetőségek és a Belügyminisztérium szűklátókörűsége miatt csak a 90-es években koronázott siker. Ekkorra sikerült — jórészt kihalás folytán — kiiktatnia a kormányhatósági levéltárakkal együtt átvett régi, kezelői szakbeli tisztviselőket is, akik az intézmény tudományos funkcióinak érvényesülését akadályozták. Ezekben az évtizedekben olyan kiváló tudósok kerültek az Országos Levéltár kötelékébe mint Tagányi Károly, Thallóczy Lajos, Komáromy András, Csánki Dezső. Sashegyi Oszkár a továbbiakban behatóan ismertette Pauler azon törekvéseit, melyekkel szakképzett, színvonalas személyzetet igyekezett biztosítani. Tudományos állást jogi vagy bölcsész diplomával lehetett elnyerni, miután a pályázó az ún. fogalmazó vizsgát eredményesen letette. Ezen egy bizottság — melynek elnöke Pauler, tagjai az egyik allevéltárnok és egy kívülálló tudós voltak — előtt latin nyelvtudásról, paleográfiai, diplomatikai, magyar- és egyházjogi ismeretekről kellett számot adni. A megfelelő utánpótlás biztosítása érdekében vezették be a 80-as évek elején a levéltári gyakornoki intézményt. 1879-től a kezelőtiszti vizsgát is rendszeresítették. Az első világháború előtt az Országos Levéltár dolgozóinak létszáma megközelítette a 30 főt. Pauler halála (1903) után azonban a gyengekezű utódok fokozatosan egy belső válságnak engedtek teret, amelyet Csánki Dezső 1913-as főlevéltárnoki kinevezése sem oldott meg, sőt a háború következtében romló anyagi és hivatali helyzet egyre súlyosbított. A polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság lehetőségeihez mérten igyekezett felkarolni a levéltárügyet. A státusrendezés mellett az Országos Levéltár tudományos jellegét fokozni kívánó azon intézkedés bizonyult a legnagyobb jelentőségűnek, mely az intézményt a belügyi főhatóság alól a közoktatásügyi alá rendelte. A Tanácsköztársaság politikai célkitűzéseit a Levéltár dolgozóinak egy része lelkesen támogatta. Az ellenforradalmi rendszer átmenetileg helyreállította a belügyminiszteri felügyeletet, s a lemondott Csánkit újra az intézmény vezetőjévé nevezte ki. Az igazolási eljárások következtében a személyzeti létszám a háború előtti kétharmadára csökkent, az üres állásokat jó ideig nem is töltötték be. A 20-as évek elején „voltaképpeni tudományos munka nem folyhatott". Rövidesen azonban bizonyos pozitív változásokra is sor került. Klebelsberg koncepciója az Országos Levéltárat az 1922-ben szervezett Országos Magyar Gyűjteményegyetem keretében ismét a közoktatásügyi tárca hatáskörébe vonta, ahol a személyzet státusa már nem közigazgatási jellegű szakokat tüntetett fel, hanem tudományos tisztviselői karból, valamint tudományos és műszaki segédszemélyzetből állt.
