Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sashegyi Oszkár: Közigazgatásunk polgári kori ügyviteli és iratkezelési módszereinek kialakulása / 461–503. o.

474 Sashegyi Oszkár ták meg az elvi kérdéseket. A munka jelentős részét az elnöki iroda, s elsősorban maga az elnök, Kossuth Lajos végezte. A bizottmány formailag testületi szerv maradt, valójában Kossuth döntötte el az ügyeket. 1849. április 14-én azután a ház megválasztotta őt kormányzó elnöknek, s ezzel a bizottmányi forma is megszűnt. Az egyes minisztériumokon belül az egyszemélyi felelősség elve érvényesült. A minisztériumok — a modern igazgatási elveknek megfelelően — meghatározott ügykörrel rendelkező osztályokra tagolódtak, amelyek az ügyek döntésre való előkészítését végezték. A minisztériumi osztályok vezetői nem * személyükre szabott agenda-t láttak el, mint a megszűnt helytartótanács tanácsosai, hanem a gondjukra bízott osztály feladatainak ellátásáért voltak felelősek. A király személye körüli minisztérium ügyintézésében, ahol a magyar kancelláriai hagyományok hatása érződött, a döntések előkészítésének fázisában létrejött votumívek és felségelőterjesztések szerkezete ugyanaz, mint 1848 előtt volt. A többi minisztériumban általában egységes előadói íveket fektettek fel, s ezeken olvasható az előadó javaslata (votuma), pro domo feljegyzés vagy kiadvány-fogalmazat formájában. Ugyanott láthatók a láttamozásra és kiadványozásra vonatkozó feljegyzések. Mindegyik minisztériumnak voltak külön elnöki iratai, néhánynak államtitkári iratai is. A megyéknél elvileg 1848/49-ben is a testületi döntés volt gyakorlatban. A minisztériumok irányító tevékenysége azonban sok esetben sürgős állásfoglalást követelt. A rendeleteket azonnal végre kellett hajtani. Nem volt lehetőség arra, hogy az alispán kikérje a bizottmányi tagok véleményét, hanem hozzájárulásuk nélkül adta ki rendelkezéseit megyei tisztviselőkhöz és tette meg jelentéseit a központi kormányszerveknek. A „bürokratikus" ügyintézés tere a szabadságharc idején a megyéknél is nőtt. 3. Az elintézések kiadása. A honvédelmi bizottmány kiadványai a bizottmány nevében történtek, függetlenül attól, hogy valóban bizottmányi ülés döntése alapján, vagy Kossuth egyéni elhatározásából készültek. Az egyes minisztériumoknak kiadványait vagy a miniszter, illetve az ő nevében az államtitkár, vagy az osztályfőnökök írták alá. Az osztályfőnököknek meglehetősen széles körű kiadványozási joguk volt. A megyei önkormányzati szervek a márciusi forradalom után is féltékenyen őrködtek alkotmányos jogaik csorbítatlan volta felett. Amikor Szemere belügyminiszter 1848 áprilisában rendeleteit nem a megyék közönségének, hanem az alispánoknak címezte, ez felháborodott tiltakozásokat váltott ki. A szabadságharc idején azonban ilyen formai kérdések háttérbe szorultak. 4. Az irattári kezelés. Ezen a téren a minisztériumoknak nem volt egységesen kialakult gyakorlatuk. Az egyes minisztériumok annak a kormányszéknek a hagyományait folytatták, amelyből szakszemélyzetük kikerült. A király személye körüli minisztérium iratait a magyar kancelláriához hasonlóan iktatószámok rendjében őrizte. A belügyminisztérium és más minisztériumok ezzel szemben a helytartótanács irattári rendszerét vették át. A pénzügyminisztérium — érthető módon — a magyar kamara irattári hagyományait folytatta. így míg a belügy- és más minisztériumokban lajstromozták az iratokat, a pénzügyminisztériumban lajstromozás nem folyt. Ami a kútfők jellegét illeti, azok többnyire általánosak, s címük is sokszor megegyezik a megfelelő helytartótanácsi departamentumok kútfőinek címeivel. Csak az igazságiigyminisztériumban találunk feltűnően sok egyedi kútfőt. A pénzügyminisztérium iratai közt viszont egyedi kútfőt nem találunk. A honvédelmi minisztérium irattára nem egységes. Egyes részeiben különös végletességgel jelentkezik egyrészt a kormányszéki hagyományok teljes hiánya, másrészt