Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)
Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sashegyi Oszkár: Közigazgatásunk polgári kori ügyviteli és iratkezelési módszereinek kialakulása / 461–503. o.
468 Sashegyi Oszkár tőségű vagy halasztást nem tűrő esetekben intézkedhetett, s ezeket az ügyeket is be kellett mutatni a legközelebbi közgyűlésen, megerősítés végett. Jelentéktelenebb ügyekben az alispán elnöki úton is intézkedhetett. A közgyűlésen elvben mindig a központi hatalmat képviselő főispán elnökölt. Mind az alispán, mind a szolgabírák jelentéseiket többnyire közvetlenül a közgyűléshez intézték. Bonyolultabb ügyek kivizsgálására vagy gyors itézkedéseket igénylő folyó ügyek elintézésére a közgyűlés állandó vagy ideiglenes jellegű bizottságokat küldött ki. 15 Ezzel az ügyintézési móddal érték meg a megyék az 1848. évi polgári forradalmat. \ 3. Az elintézések kiadása. Az iktatás bevezetése nem csak az iratok nyilvántartásában, hanem azok kialakításában is fordulatot hozott. Mind a helytartótanács, mind a kancellária, mind pedig a kamara, amikor levelező partnereit értesítette arról, hogy a jövőben iratait iktatni fogja, arra kérte őket, hogy válaszaikban hivatkozzanak vonatkozó levelük iktatószámára, az alárendelt hatóságokat pedig utasította, hogy ezentúl jelentéseikben mindig csak egyetlen tárggyal foglalkozzanak, illetőleg minden tárgyban külön jelentést készítsenek. Az „egy irat, egy tárgy" elve végeredményben az ügyiratok kialakításának fizikai feltételeit teremtette meg. Maguk a kormányszékek azonban rendeleteik kiadásában nem mindig tartották magukat ehhez az elvhez. így a helytartótanács, ha egy ülésről több körrendeletet bocsátott ki, azokat együtt adta ki (nyomtatás esetén közös ívre nyomtatta), de mindegyiket külön számmal látta el. Az alsófokú hatóságoknak az ilyen közös íven kapott rendeletekre egyenként, mindegyikre külön jelentést kellett tenniük, hivatkozva minden esetben a megfelelő helytartótanácsi iktatószámra. Az új manipuláció az iratok megformálásában is a minél nagyobb egyszerűségre törekedett, főképpen az időkímélés érdekében. Erre annál is inkább szükség volt, mert a kormányszékek irattermelése egyre nagyobb méreteket öltött. A magyar kancellária korábban általában királyi leiratok (rescripta) formájában fordult a magyarországi kormányszékekhez, amelyeket minden esetben maga az uralkodó is aláírt. II. József —, hogy a kancellária munkáját egyszerűsítse és meggyorsítsa — általánossá tette a kancelláriai határozatok (decreta) kiadását, amelyekre nem került uralkodói aláírás. Ezzel a címzett szerv munkáját is meggyorsította, mert a dekrétumokat nem az elnök, hanem az iktató bontotta fel, s így azok azonnal iktatásra kerülhettek. Hasonló módon járt el a helytartótanács is: uralkodói rendeletre bevezette a dekrétumok kiadásának gyakorlatát, amelyeket a tanács elnöke nem írt alá, s amelyeket nem az alsófokú hatóság vezetőjéhez, hanem magához a hatósághoz címeztek, s így azokat a vezető távollétében helyettese is felbonthatta. Az 1787. évi helytartótanácsi utasítás azt -is előírta, hogy az uralkodóhoz intézett felterjesztéseket ezentúl csak az elnöknek és az ügy előadójának kell aláírnia. Elmaradt a felterjesztésekről az ülésen jelenvoltaknak addig kötelező felsorolása is. II. József a címzésekből, megszólításokból, befejezésekből elhagyatott minden díszítő sallangot, udvariassági formulát. 15 A hatóságok egymás közti érintkezésének ezzel csökkent ünnepélyes jellege, formáiban is egyszerűbbé, racionálisabbá vált. 4. Az irattári kezelés. Az iktatás előbb-utóbb az irattárak hagyományos struktúrájának átalakítását is maga után vonta. A hagyományos módszer szerint külön kezelték az elintézés-fogalmazványokat (az ezekből létrejött sorozat alkotta a x ? Lakatos Ernő: Az első megyebizottmány 1848—1849. Levéltári Közlemények 28. évf. Bp. 1958. 103—128. 1. 16 Ember Győző: i. m. 109. 1.
