Levéltári Közlemények, 43. (1972)
Levéltári Közlemények, 43. (1972) 2. - Szűcs Jenő: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború : egy kódex tanúsága / 213–263. o.
252 Szűcs Jenő dalműnk, Márki S. hagyományait követve, mind máig Istvánffy művét tartotta az események vezérfonalának.) A legutolsó mozzanatnál kezdve: mint láttuk, nem hogy „senki sem tudta" Lőrinc pap halálának körülményeit, hanem minden kortárs pontosan tudta, hogy Kolozsvárott végezték ki. A tévedés elindítója ez esetben Tubero. 129 Ezzel szemben egyetlen kortárs vagy közel egykorú forrás sem tud sem arról, hogy Lőrinc pap a parasztháború idején Bácsban megfordult volna, sem arról, hogy részt vett volna Temesvár ostromában. Ám éppen e „bácsi motívum", a kétszeri ide-oda utazgatás Bács megye és Dózsa tábora közt árulja el a tévedés forrását. Nagy (Longus) Antallal együtt ugyanis a Bács megyei hadszintéren egy másik papkapitány harcolt, őt győzték le Nagy Antallal együtt: a már említett Mihály barátot. 130 Évtizedek folyamán, Istvánffy koráig a parasztháború papkapitányainak nevei összekeveredtek, egybemosódtak, azon a hagyományon túl, hogy itt vagy ott „egy pap" vezette a parasztokat. Innen érthető, hogy például Istvánffy a valóságban a Délvidéken harcoló Borbás (Barabás) papot Dózsával Eger vidékére küldeti (ahol a valóságban egy Márton nevű szerzetes vezette a harcokat), Lőrinc papot pedig Bácsba vezérli (ahol a valóságban Mihály barát tevékenykedett). Minthogy e téves azonosításhoz ragaszkodott, kiejtette elbeszéléséből Lőrinc pap tevékenysége kapcsán azt a valóságos területet, amelyről az összes korábbi forrás egybehangzóan, ellentmondások nélkül tudósít: Várad környékét, a bihari részeket! Ám a zavar azáltal vált teljessé, hogy egy-két hiteles hagyománytöredékről Istvánffynak is tudomása volt. Az egyik, hogy Lőrinc pap „tanácsainak" szerepe Dózsa oldalán „a Körös és Maros közti táborban" (in campis inter Chrysium et Marysium fluvios) volt döntő jelentőségű. Ez így is volt a valóságban. Ehhez azonban mintegy „vissza kellett hozni" a már Bácsba küldött Lőrincet. Itt a logikai forrása Lőrinc pap első — soha sem volt — útjának Bács és a Tiszántúl közt. 131 De minthogy a téves azonosítás megkívánta, hogy a bukásnál Nagy Antallal legyen együtt, mintegy „vissza kellett vinni" Bácsba. Ehhez szolgált merő kombinatorikus alapon a Temesvárról való menekülés epikai mozzanata. De Lőrinc pap legyőzésébe is beleszövődik egyetlen hiteles elem, a „Bánffy Jakab motívum". Bánffy Zápolyainak egyik alvezére volt, s alighanem részt vehetett Tomori Pállal együtt csakugyan Lőrinc pap legyőzésében Zilah közelében; e motívum Istvánffy cselekménybonyolítása révén a Bodrog-Bács megyei szintérre, Apátiba lokalizálódik. (Valójában Nagy Antalt e vidék keletibb részén, Perleknél győzte le Balassi nándorfehérvári vicebán.) S hogyan került az események kezdetén Lőrinc pap a pesti táborba? Az „átcsúszás" kezdete itt is kitapintható. Mint láttuk, a forrásokban Tuberóvalbezárólag egyetlen szó sincs arról, hogy Lőrinc a kezdetek óta Dózsa mellett lett volna, sőt maga Tubero is csak a különböző hadszinterek mechanikus számbavétele során, minden kronológiai igény nélkül, emlékezett meg a Várad és Eger környéki fejleményekről, s emlékezett meg az előbbi kapcsán Lőrinc papról. Ám Brutus, aki az 1580-as években, Krakkóban Tubero és lovius műveinek felhasználásával (s forrásainak bőbeszédű felhígítása formájában) szerkesztette meg a parasztháború kevés eredeti értesülést tartalmazó történetét, Tubero eme információját mintegy „kronológiailag" elrendezte Dózsa pesti táborban elhangzó „beszéde" és a „Tisza felé" való elindulása közé, ide iktatva („erat haec summa consiliorum..." kezdettel; azt a hagyományt is, amely időtől és tértől függetlenül élt Lőrinc pap, s általában Dózsa forradalmi papsága „tanácsairól" az ország belső társadalmi állapotainak átrendezésére vonatkozóan. 132 Minthogy Istvánffy már Brutus művét is használta, ez elegendő „forrásszerű" támpontot jelentett számára, hogy egyrészt Lőrinc papot egészen határozottan a pesti táborban szerepeltesse, másrészt a consiliumot továbbfejlesztve, a humanista történetírásban kötelező „beszédet" immár nem is Dózsa, hanem Lőrinc pap" szájába adja, azaz ide sűrítse össze a felkelők programját. 133 Ily módon véglegesen kikerekedett a kép, ami felé a humanista történetírás már az 1520-as évek óta mozgott: mindaz, ami a valóságban május második felében történt Mezőtúr és Nagylak közt, s május ,28 táján a Maros vidékén kulminált, május első felére, s a pesti táborba vonódott össze. E képet Istvánffy „kanonizálta", s emelte irodalmi szempontból legkerekebb és 1 129 „Laurentium verő presbyterum quonam in loco, quove mortis genere perierit, nemo scire possit...Sed an fugiens sibi mortem ebnsciverit, ac desperabundus se in Danubium praecipitavérit, Quum a nemine postea visus sit, incertum habetur". Istvánffy, Alb. Vö. Tubero Mártonra és Lőrincre egyaránt vonatkoztatva: „...aut morte voluntaria, aut fuga occulta, sese a manibus nobilium eripuere". Tubero, 334. 130 Lásd 111. jz. 131 Hogy Dózsa „in campis inter Chrysium et Marysium fluvios" jutott Lőrinc pap tanácsát követve bizonyos elhatározásra (Istvánffy, 44bj, egybevág azzal a ténnyel, hogy a Körös melléki Gyula vidékétől a Maros menti Nagylakig már Lőrinc csakugyan ott volt Dózsa táborában (Szerémi, 69.), s Dózsa kétségkívül ekkor szánta el magát végleg a parasztháborúra. 132 Brutus, 360—361. 133 Istvánffy, 42a.