Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 2. - Szűcs László: A moszkvai VII. Nemzetközi Levéltáros Kongresszus / 195–202. o.

\ A moszkvai VII. Nemzetközi Levéltáros Kongresszus 199 bé-kevésbé mindnyájunk előtt világossá vált már az, hogy azt az óriási mennyiségű iratanyagot, amelyet a szervek produkálnak, még átselejtezés után sem tudják a levéltárak átvenni. Ezen a helyzeten egy nagyvonalú levéltárépítési program megvalósításával is csak enyhíteni lehet. Éppen ezért merült fel már évekkel ezelőtt a levéltárosok körében az az igény, hogy határozzuk meg azon szervek körét, amelyek csak olyan iratanyagot hoznak létre, ami levéltári megőrzésre nem érdemes, tehát, hogy határozzuk meg a levéltári értékminimum alá eső szerveket. Többek részéről viszont ellenérzést váltott ki annak a lehetőségnek a perspektívája, hogy hosszú időn keresztül azzal foglalkozzanak a levéltárosok, hogy mely szervek iratanyagát ne vegyék át megőrzésre. A Kongresszus vitái nyomán most megfordult és a talpára állt ez a kérdés, amikor úgy fogalmazódott meg, hogy a modern társadalom jelenségeinek sokoldalú: statisztikai, sajtó, film stb. dokumentáltsága mellett azt kell meghatározni, hogy mit akarunk még a levéltári források megőrzésével is dokumentálni: azaz az összes körülmény alapos vizsgálata után azt kell meghatározni, hogy mely szervektől kívánunk egyáltalán levéltári anyagot átvenni. Ezt a kérdést ilyen formában kell, megítélésem szerint, a következőkben ismételten megvizsgálni. Ezzel a problémával összefüggésben, ugyancsak részben a Kongresszus vitái nyomán felmerült az a gondolat, hogy Magyarországon is meg kellene valósítani az átmeneti iratgyűjtő helyek hálózatát, amelyek a Levéltári Igazgatóság irányítása alatt működve, a jelenlegi rendelkezésekben foglalt határidőnél esetleg korábban átvehetnék az egyes szervektől teljes iratanyagukat, kiszolgálnák az ezzel kapcsolatban felmerülő ügyviteli igényeket, majd egy idő múlva selejtezetten adnák át a meghatározott szervek iratanyagát a történeti levéltáraknak. Ez természetesen csak hosszabb távon lenne megvalósítható, de foglalkoznunk vele már a közeljövőben is kellene, mivel egyrészt a feltétlenül kívánatos és elkerülhetetlen szakosodás irányába mutat, másrészt pedig mert gazdaságos megoldást ígér, hiszen átmeneti jellegű épületekben nagy tömegű iratanyag tárolását, szakszerű kezelését tenné lehetővé és mentesítené mind a szerveket (irattárakat), mind a levéltárakat az óriási mennyiségű iratanyaggal való foglalkozás gondjaitól; a papíranyaggal való gazdálkodás pedig talán jövedelmező is lehetne. Hasonlóan levéltárszervezési oldalról is vizsgálta a Kongresszus a különleges formájú, anyagú levéltári anyag megőrzésének, hozzáférhetővé tételének a kérdéseit. Javasolta a Kongresszus például a gépi adatfeldolgozás során keletkező, különlegesen olvasható, különleges kezelést igénylő anyag külön speciális levéltárakban való elhelyezését. Ez keresztezi ugyan a proveniencia elvének hagyományos értelmezését, de ha utánagondolunk annak, hogy egy „adatbank" már egyébként is több, esetleg egymástól teljesen eltérő jellegű intézmény számára dolgozik, akkor az így keletkezett anyagoknak külön levéltárban való elhelyezése már nem is látszik olyan nagy szentségtörésnek. Pontosabban szembe kell nézni azzal a ténnyel, *hogy a modern levéltárügy kezdi szétfeszíteni a száz évvel ezelőtt megfogalmazott levéltári alapelveket. Ugyanez a helyzet tulajdonképpen az úgynevezett építészeti levéltárakkal is, melyek megszervezését szintén ajánlotta a Kongresszus. Jelenleg az történik, hogy egy adott építkezés tervanyagát megőrzi a tervező, a kivitelező, a beruházó, az építészeti hatóság, az a szerv, amely az épületet használatba vészi (és amely nem mindig azonos a beruházóval). Amennyiben ezek a szervek esetleg különböző levéltárakhoz tartoznak, a teljes dokumentációt esetleg több levéltár is feltétlenül megőrzi. Ezek a dokumentumok pedig, formájuknál, jellegüknél fogva különválnak már az