Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Helmut Rumpler: Miniterrat und Ministerratsprotokolle 1848–1867. Behördengeschichtliche und aktenkundliche Analyse. (Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. Einleitungsband) Wien, 1970. / 151–156. o.

154 Irodalom Nagyon érdekes az a visszapillantás, amelyet Goldinger vetett a minisztertanácsi jegyzőkönyvekhez hasonló, korábbi iratféleségekre s ezeket az iratokat kitermelő, a minisztertanácsnak — mutatis mutandis — megfelelő, feudális kori, kormányzati szervekre. Ily visszapillantásra nekünk is van lehetőségünk a kancelláriai jegyzetek világánál, amelyeket oklevéltani irodalmunk (Szentpétery, Szilágyi stb.) alaposan, bár még korántsem kimerítően tárgyalt s amelyek a magyar királyi tanács ügyintézési mechanizmusából valóban felvillantanak valamit. Kérdés azonban s ebben Rumplernek van igaza, hogy a gyökeresen más társadalmi, politikai viszonyok közt létrejött, középkori királyi tanács s a neoabszolutizmus, ill. dualizmus kori minisztertanács működésében vannak-e olyan elemek, amelyek a fejlődést jobban megvilágító egybevetést lehetővé teszik? Ha ez nem is tűnik nagyon valószínűnek, a vizsgálatokat mindenképp el kell egyszer végezni. Nélkülük ui. a magyar kormányzattörténet évszázados folyamatát még felvázolni sem lehet. Abban Goldinger és Rumpler egyetért s e sorok írójának ide vágó megállapításait mindkét tudós magáévá tette, hogy az 1848-i alkotmányos fordulatot közvetlenül megelőző idők két kormányszerve, az államtanács és államkonferencia s a minisztertanács között több szálon is fűződhetett kapcsolat. E szálak közül a legerősebb az uralkodó, ill. az uralkodóház és az uralkodó osztály legfelső rétegének érdekeit képviselő államférfiak törekvése volt, hogy az alkotmányos minisztertanács se legyen hatóság s ne legyen több, mint az abszolutizmus korának államtanácsa: a korona legfőbb tanácsadó szerve. Rumpler ugyanazt mondja, szerves kapcsolat aligha állhatott fenn az államtanács és az államkonferencia, ill. a minisztertanács között, hisz az utóbbi alapjaibán más társadalmi, politikai viszonyok kormányhatóságaként született meg. Nézetem szerint azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az uralkodó és tanácsosai szűkebb körének a feudális, abszolutista viszonyokat konzerválni kívánó törekvéseiben, mint fentebb utaltam is rá, tovább éltek a feudális társadalmi, politikai viszonyoknak megfelelő intézmények fennmaradásának feltételei. A félig-meddig, mondhatni, potenciálisan megőrzött társadalmi, politikai helyzet nagyjából azonos intézményeket s ezek az intézmények nagyjából azonos iratféleségeket produkáltak. Az államtanács és az államkonferencia tagjai véleményezésre megkapták a kormányhatóságoknak az uralkodó elé terjesztett javaslatait. Véleményt írásban adtak, s ha köztük áthidalhatatlan volt az ellentét, a kérdést konferencián vitatták meg. Az államtanács és államkonferencia tagjainak ez a tanácskozása sok szempontból valóban az alkotmányos korszak minisztertanácsa előzményének tekinthető. A tanácskozás mechanizmusa, ügyvitelének módja mintául szolgált a minisztertanács tárgyalásainak. A fentebbi megállapítás, hogy a neoabszolutizmuskori, osztrák császári minisztertanács a korona legfőbb tanácsadó szerve volt, csupán egyik, bár talán leglényegesebb elemét ragadta meg a minisztertanács funkciójának. Ez pedig, hasonlóan a dualista közös minisztertanácséhoz, definiálatlanul, elsősorban az irányadó tényezők véleménycseréje, vagyis a miniszterek „mündliche Aussprache"-ja volt, másodsorban pedig oly határozatok hozatala, amelyek az uralkodói jóváhagyás után mindenkit kötelező erővel bírnak. Rumpler a vitát kiváltó művében és vitacikkében is és Goldinger is, nyilván, ebből a felismerésből kiindulva, teszi fel a kérdést: mi is volt az uralkodó és a minisztertanács viszonya ezeknek az évtizedeknek során? Volt-e szerepe a minisztertanácsi jegyzőkönyveknek a császári akarat, a császár döntései kialakításában? Mielőtt e kérdések vizsgálatába belemennék, legyen szabad néhány megjegyzést előrebocsátanom. Mindenekelőtt azt, hogy az uralkodóhoz való viszonyt tekintve, nem a jegyzőkönyvek, hanem a minisztertanács szerepét kell közelebbről megnézni. Elsőrenden a minisztertanácsi vita befolyásolta az uralkodót, a tanácskozásokat, az esetleges vitát rögzítő jegyzőkönyvek csupán másodlagosan. A legkényesebb, leglényegesebb ügyeket olyan minisztertanács tárgyalta, amelyen az uralkodó is részt vett, a lényegtelenebb dolgok tárgyalásáról s a minisztereknek ez ügyekben elfoglalt álláspontjáról az uralkodó, valószínűen, akkor, mindenesetre legkésőbb akkor értesült, amikor a jegyzőkönyvet tudomásulvétel végett elébe terjesztették. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek, mint minden iratféleség jellegét és forrásértékét annak a ' szervnek, amely azokat létrehozta, a mi esetünkben a minisztertanácsnak jellege, funkciója, a tanácskozásban részt vevők hatalmi helyzete s egymáshoz való viszonya határozta meg. A tárgyalások, a miniszteri felszólalások hangvételét s ezzel a jegyzőkönyvek stílusát elsőrenden az a tudat szabta meg, hogy azt a császár hallja, ill. olvassa. Goldinger hajlik annak feltevésére, hogy a miniszterek a jegyzőkönyvekben csupán emlékezet-támasztékot láttak. Oly feljegyzést, amely, adott esetben, például akkor, ha a minisztertanácsban tárgyalt ügy újra előkerült, segítségükre volt régebben képviselt álláspontjuk felelevenítésében. Ismeretes azonban, hogy a jegyzőkönyveket, mielőtt felterjesztették az uralkodóhoz, köröztették a miniszterek között, akik nemcsak a maguk votumának írásos megörökítését ellenőrizték s esetleg javították, de módjukban állott beleolvasni, sőt belejavítani minisztertársaik felszólalásainak jegyzőkönyvi megfogalmazásaiba is. Ez a lehetőség, amellyel éltek is a miniszterek, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy nemcsak emlékezetük felfrisk