Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - Bertényi Iván: Az országbírói intézmény pecséthasználata a XIV. században / 113–143. o.

Az országbírói intézmény pecséthasználata a XIV. században 119 menően, kitűnik Zeer-i Posa fia: István mester nevében történt egy tiltakozásból is. Eszerint mikor a tiltakozó fogságban volt, Szentszalvátori János országbírói ítélőmester pecsétet csináltatott, amelyre István és nemzetsége címerét vésette, s ezt használta.

41 Az országbírói ítélőszék jogszolgáltató tevékenységével kapcsolatban álló alacsonyabb beosztású személyzet tagjai közül egyedül a bírságszedők állítottak ki a saját nevükben és pecsétjük alatt okleveleket, s ők is csak a század negyedik-ötödik évtizedében. Okleveleik (legnagyobb részük bírságnyiigta) és pecsétjeik Nagymartom Pál országbírósága idején jelennek meg. Gerolth fia: Miklós, Szepes megyei exactor enyhén ívelt oldalú pajzs alakú pecsétet használt,

42 Nagymartom Pál többi bírságbehajtója — pecséttöredékeik, illetőleg ránk maradt okleveleiken található pecsétnyomok tanúsága szerint — valószínűleg kör alakú, kis átmérőjű pecséttel erősítette meg bírságnyugtáit.

43 A vidéken működő bírásgbehajtók mellett Nagymartom Pál országbírósága idején is adtak ki bírságnyugtát az országbíró székhelyén is, az ő pecsétje alatt.

44 A századközépen, a bírságbehajtás adminisztrálásának a központosítása után, a bírságnyugtákat már az országbíró nevében állítják ki: az exactorok okleveleivel együtt pecsétjeik is elapadtak, az utolsó: Szécsényi Tamás bírságbehajtója, Zegy Miklós 1351. október 3-án kelt oklevelének 18 mm átmérőjű pecsétje.

45 A bírságbehajtók is önálló, nem az országbíró címerét ábrázoló pecsétet használtak. A rányomott — nagyobb és kisebb — országbírói pecsétek oklevélre erősítésének háromféle módja volt, amelyek közül kettő igen hasonló.

46 A pátens alakban megerősített oklevelek hátlapjának a közepe táján egymástól 8—12 mm távolságban két, egymással párhuzamos kis (1,5—2,5 mm hosszú) vágást ejtettek. E vágásokon keresztül vékony hártyacsíkocskát húztak át, amely egyik oldalon az oklevél hártyájára támaszkodott, két szabad vége a megpecsételendő oldalra került. E szabad végekre viaszt öntöttek, és a csíkocskákat körülfolyó viaszba nyomták a typáriumot. A zárópecsétek alkalmazásának (illetve a litterae clausae lezárásának) a leggyakoribb módja az volt, hogy az oklevél szélét (kb. az oklevél hosszának negyedénél) mind a két oldalon behajtották úgy, hogy végük összeérjen és kissé egymásra feküdjék. Ezek után itt is egymással párhuzamos kis vágásokat ejtettek mind a három egymás fölött levő részen. A befűzött hártyacsíkocska így mind az oklevél közepét, mind a felhajtott széleket összefogta. A két szabad véget végül itt is kivezették, viasszal körülöntötték és lepecsételték. A pecsét ilyenkor mindkét felhajtott lapvégre is ráfolyt, s azt — a hártyacsíkokon túlmenően is — összetartotta.

47 Az így 41 1389: ZsiO. I. 1905. szám 42 1337: Dl. 40445 43 László fia: Péter, Bihar és Szabolcs megyei exactor saját pecsétje alatt kelt oklevele 1339-ből: Dl. 3239 — ed: Anj. O. III. 566.p; Thot-i István fia: János 1344-ben Domahidán adott ki bírságnyugtát. — Dl. 3686, ed: Anj. O. IV. 413. p. 44 1339: Dl. 91301 45 Dl. 24474 46 Ritka kivételként az említetteken túlmenően az is előfordulhatott, hogy valamelyik kisebb országbírói pecsétet függőpecsétként alkalmazták; így pl. Szepesi Jakab pecsétjét Mária és Zsigmond házassági szerződésén. (Lásd Márki Sándor: Mária, Magyarország királynéja. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, 1885. 24. p.) Ekkor ugyanúgy fűzték az oklevél hártyájának a plicaturájába, mint a nagyobb pecsétet. 47 Ewald az oklevél lezárására alkalmazott pecsétek közül csak azt a fajtát tartja rányomott pecsétnek („aufgedrücktes Siegel"), ahol a pecsét közvetlenül tartotta össze a szabad végeket. Ahol a pecsét megerősítésénél hártyacsíkot is használtak, befüggesztett pecsétről („eingehängtes Siegel")