Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - IRODALOM - Degré Alajos: Hajdú Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex tervezete. Budapest, 1971 / 342–344. o.

Irodalom 34* lődésével gyorsan és alapvetően változtak. Míg a magánjogban Grbsschmid Béniig mindig arra törekedtek, hogy az élő, sőt az elfogadtatni kívánt új szabályokat is a régi gyakorlattal, a fejlődéssel indokolják, a XIX. század harmadik évtizedével meginduló új büntetőjogtudomány, Vuchetich Mátyás, de még a konzervatív Szlemenics Pál is koruk társadalmi szükségleteiből és filozófiai nézeteiből indulnak ki. Még a polgári büntetőjogtudomány atyja, Pauler Tivadar is, aki 1864-ben megjelent Büntetőjogtan-ában elsősorban útmutatót kívánt adni az Országbírói Értekezlet által visszaállított 1848 előtti szokásjog alapján ítélkező, de már a polgári társadalom igényeivel szembekerülő bíráknak, csak illusztrációként hivatkozik régi törvényeinkre. Főleg az 1843. évi magyar büntetőjogi törvényjavaslat és az 1852. évi osztrák büntetőtörvénykönyv szabályait kommentálja. A régi magyar büntetőgyakorlat ismertetésétől tartózkodik. Nagyon nagy segítséget ad tehát büntetőjogtörténetünknek a XVIII. század végén felismerhető magyar büntetőjogi gondolkozás ismertetése. Ezért nem győzzük eléggé melegen üdvözölni Hajdú Lajos vállalkozását. Mert az 1791-től 1795-ig megszerkesztett büntetőtörvényjavaslat végső szövegét közli ugyan Fayer László az 1843. évi büntetőtörvényjavaslatról szóló nagy anyaggyűjteményében, de a szövegen kívül egyebet nem tudtunk a javaslatról, ami alkalmat adott a javaslat túlértékelésére maga Fayer, később pedig Finkey Ferenc részéről, de többé-kevésbé valamennyien e hibába estünk. Hajdú a törvényjavaslat szövegét is lefordítja magyarra, hogy szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhető legyen, de a fő munkája a törvényszerkesztés egész munkájának figyelemmel kísérése. E célból részletes levéltári kutatásokat folytatott. Kutatásainak körét nem igyekszik szélesre terjeszteni. Csak az 1790—91. évi országgyűlés iratait.(különböző magánfeljegyzéseket és naplókat is), magának a jogügyi regnicolaris bizottságnak a Regnicolaris Levéltárban őrzött iratait, a nádori levéltárnak ugyanitt őrzött iratait, a kancellária iratait nézte át, főleg a bizottság működésének éveire vonatkozóan, néhány országgyűlési és kancelláriai iratot a következő évtizedből is, hogy a javaslat további sorsát figyelemmel kísérhesse, illetve végleges elsüllyesztéséről, beszámolhasson. Ezt a levéltári anyagot azonban roppant gondosan áttanulmányozta, így munkája a törvényszerkesztés egész menetét figyelemmel kísérheti. Természetesen az egykorú büntetőjogi irodalmat és a történelmi műveket is gondosan felhasználja. Eredeti kutatásai alapján mutatja be a törvényszerkesztés módját, az egyéni referátumokat, az elkészült „őstervezeteknek" a kiküldött bizottság tagjai közötti körözését, a benyújtott módosítási javaslatokat és a bizottság tárgyalási módját. Nagyon alaposan bizonyítja, milyen kevéssé alaposak voltak a bizottság teljes üléseinek tárgyalásai. Aggodalmas precizitására jellemző, hogy a bizottság minden egyes tagját bemutatja. Nemcsak élettörténetüket írja le, de olvasottságukat, műveltségüket, jellemüket, törekvéseiket is bemutatja. Felmerülhet a gondolat, hogy az egyes bizottsági tagokkal való ilyen részletes foglalkozás nem felesleges-e, nem szükségtelenül terheli ezekkel az adatokkal a könyvet. A törvényszerkesztés menete enélkül is világosan bemutatható lett volna. Alulírott nézete szerint azonban ez az adattömeg sem felesleges. A könyv elsődleges célja, amivel a jövendő büntetőjogtörténeti kutatásokat is legjobban segíti, annak bemutatása, milyen büntetőjogi nézetek érvényesültek a kodifikációs munka során, milyen eszmék és célok ütköztek össze. A gondolatokat pedig emberek érvényesítették, egyáltalában nem mindegy tehát, milyen emberek voltak ezek. De a személyektől elvonatkoztatva is nagy gondot fordít annak jellemzésére, milyen erők érvényesültek a törvényszerkesztés különböző fázisaiban, melyik fázisban melyik törekvés befolyása volt a döntő. Megdöbbentő adatokat hoz a megyék, illetve a megyék útján nyilatkozó birtokos nemesség közömbösségére, sőt retrográd magatartására. A megyék ugyanis általában nem éltek javaslattételi jogukkal, nem juttattak kívánságokat, elgondolásokat a bizottság elé. Amelyik megye mégis kívánt valamit, többnyire a kínvallatás fenntartását kívánta, holott azt a törvény 1791-ben a bizottság összeülése előtt eltörölte. Tehát még azt a nagyon szerény lépést is vissza akarták csinálni, amit az 1790—91. évi országgyűlés a büntetőjog haladása terén már megtett. Alaposan következtet tehát a szerző arra, hogy a birtokos nemesség már csak nemesi privilégiumainak, földbirtokosi uralmának fenntartásáért küzdött. E törekvései számára alkalmas volt a büntetőjogban uralkodó jogbizonytalanság, mert megkönnyítette az önkényes ítélkezést. Azt is bizonyítja a szerző, hogy; a haladásért csak a volt jozefinisták, a felvilágosodás eszméivel telített Zichy Károly országbíró, Ürményi és társai küzdöttek. Ami előremutató új elv a törvényjavaslat végső szövegébe bekerült, illetve benne maradt, az ő energikus küzdelmük érdeme. De egész javaslatukkal megbuktak, amikor nemcsak a nemességgel találták szemben magukat, hanem mozgalmukat már az uralkodó sem támogatta. A törvényszerkesztő bizottság összeállításánál ugyanis nem szakszerűségi, jogtudományi elvek, hanem politikai szempontok érvényesültek, hogy az ország különböző részein fekvő megyék, valamint az egyházi rend és a táblai ülnökök legyenek benne képviselve. Ennek következtében szép számmal kerültek ugyan a bizottságba alispánok, kerületi és királyi táblai ülnökök, akik a büntetőjoggyakorlatot ismerték, de teljesen kihagyták az elméleti tudósokat, az egyetemi és jogakadémiai