Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban 1790—1848 295 változott. Az uralkodó 1794-ben a sóbányászat ügyét visszacsatolta a magyar kamarához. Az 1794. július 11-i udvari leirat szerint a bécsi bányászati kamara a magyar kamarának kellett, hogy átadja a sóvári sóskutakat és sófőzdét, valamint a mármarosi sóbányákat. Ezekkel együtt át kellett adnia a sóvári és mármarosi uradalmakat s az ottani erdőhivatalokat és sószállító hivatalokat is. A magyar kamara a sóvári ügyeket a kassai kamarai adminisztráció útján igazgatta, a mármarosi kerület részére pedig külön kamarai adminisztrációt szervezett. A mármarosi kamarai adminisztráció átvette a volt mármarosszigeti bányafőfelügyelőség hatáskörét a bányarendészettel és bányabíráskodással együtt. A bányatörvényszék fellebbezési fóruma a hétszemélyes tábla lett. A mármarosi kerülethez tartoztak a rónaszéki, sugatagi, szlatinai, kerekhegyi sóbányák, az aknarahói, kőrösmezői, visói, dombói erdőhivatalok, a bocskói és huszti uradalmak, a mármarosszigeti, bocskói, bustyaházai, tiszaújlaki sószállító hivatalok s végül a dombói vashámor és a kobolyapolyánai vasmű. Ez utóbbiak készítették a sóbányászathoz szükséges szerszámokat. A sóbányászatra vonatkozó iratok száma csekély. A máramarosi és kassai adminisztrációk a só kifejtésére, a bányából járgányokkal való kiszállítására szerződéseket kötöttek, időnként felülvizsgálták a bányák állapotát, gazdálkodását. A bányauradalmakban elsősorban erdőgazdálkodás folyt. Az uradalmi ügyek iratai közt a dombói és kobolyapolyánai vasfeldolgozásra is találunk adatokat. IV. A magyar kamara megszűnése, a bányászati ügyosztály beolvasztása a pénzügyminisztériumba Az 1790 után az uralkodó és a rendek között a bányaügyeket illetően létrejött kompromisszum — mint láttuk — nem volt alkalmas arra, hogy a bányászat ügyét eredményesen előmozdítsa, a gazdasági krízisből kirántsa, s így végeredményben nem felelt meg sem a birodalmi kincstár, sem az ország érdekeinek. Azok a jobb sorsra érdemes erők, amelyeket a magyar kamarán belül a bányászati ügyek lekötöttek, napi feladatokban őrlődtek fel anélkül, hogy számukra az eredményes működés feltételei adva lettek volna. Ennek a kiúttalan helyzetnek csak az 1848. évi forradalmi események vetettek véget. A független magyar minisztérium megalakulásáról szóló 1848. évi 3. te. a bányászati ügyekben a végrehajtó hatalmat a magyar minisztérium hatáskörébe utalta. Ezzel jogilag véget vetett annak az évszázados helyzetnek, amely ellen a rendek kezdettől fogva küzdöttek, s amely szerint a magyarországi központi bányaigazgatást idegen hatóságok gyakorolták. Az első magyar minisztériumnak megalakulása után egyik legfontosabb feladata volt, hogy a törvénynek ezen a téren érvényt szerezzen, és a bányák igazgatását a bécsi központi hatóságok kezéből kivéve, maga intézze. A magyar kamara 1848. március 18-án még csak annyit rendelt el a bányakerületeknek, hogy azok a jövőben tárgyalásaikat és levelezésüket a magyar kamara hatáskörét illető tárgyakra nézve magyar nyelven bonyolítsák le, tehát hogy a magyar kamarának magyar nyelven jelentsenek. Battyhány Lajos gróf, az első magyar miniszterelnök, április 3-án terjesztette ki a minisztérium főhatóságát a bányászati ügyek egész területére. E napon rendeletet intézett a bányakerületek főigazgatóihoz, s ebben utasította őket, hogy ezentúl Béccsel csak addig és annyi érintkezésbe bocsátkozzanak, amíg és amennyi a bányaművelés folytatásához eddig tett lépések befejezé-