Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

276 Sashegyi Oszkár akarták a városokra bízni, olyan bányaszékek felállítását tervezték, amelyek bíróit a bányapolgárok választják. (Meg kell jegyezni, hogy a „bányapolgárok" nem mind szükségképpen polgárok ekkor, hanem nagy részben nemes földesurak is.) Az elfogadott és a királyhoz felterjesztett törvényjavaslat a bányavámot a kibányászott ércásványok egyhuszadára csökkenti, a vasat és timsót pedig a bányavámtól teljesen mentesnek nyilvánítja. Kimondja, hogy a bányavám természetben adandó ki a bánya helyszínén az elválasztott ásványból. Megtiltja az aranynak és ezüstnek az országból való kivitelét. A bányabíráskodást különválasztja a kincstári gazdasági igazgatástól és függetlenné teszi: megállapítja a bányaszékek önállóságát, s tagjaik választásába befolyást enged a bányapolgároknak. A bányaszékek illetékességét pusztán a szoros értelemben vett bányaperek intézésére szorítja, kimondja, hogy a bányabirtokosok csak bányabirtokukra nézve, a bányamunkások pedig fegyelmi esetekben személyükre nézve állanak a bányabírói hatóság alatt, minden egyéb tekintetben a bányahelyeket a területi polgári törvényhatóság alá rendeli. Leszögezi, hogy a bányavárosok a határaikban levő s adománnyal nyert erdeiknek valóságos tulajdonosai, s azokat j,minden kincstári befolyás kizárásával, mindazáltal az erdők fenntartására alkotott országos törvények szabályai szerint magok kezelik és használják". Kimondja továbbá, hogy a kőszén a földesúri birtok tartozéka, s nem számít a királyi adományozás alá eső bányatárgyak közé. Kimondja, hogy a kincstári uradalmak kötelesek a határbeli bányák számára ingyen fát adni, s a kincstár köteles a bányaművelésre szükséges puskaport és higanyt gyártási áron kiszolgáltatni. Miután az országgyűlés ily módon a kincstár és a bányapolgárok, illetve a törvényhatóságok közötti vitás kérdéseket az utóbbiak javára eldöntötte, várta a királyi válasz beérkezését. A válasz halogató volt, s így a bányatorvények reformjára egyelőre nem került sor. A bányajogi kérdéseknek az országgyűlésen való tárgyalása és a rendi kívánságoknak megfelelő törvényjavaslat megalkotása mindenesetre azzal a következménynyel járt, hogy a törvényhatóságok és a bányapolgárok álláspontja a kincstárral szemben a vitás kérdésekben megmerevedett, s hogy azok a kérdések végleges eldöntését a legtöbb esetben meg sem várva, „via facti" szereztek maguknak igazságot. Ily módon a kincstári bányaigazgatás és ezzel a magyar kamara egyre nehezebb helyzetbe került, úgyhogy a kamara működését ezen a téren a negyvenes években az általánossá vált ellenállás már szinte teljesen megbénította. A magyar kamara, amint láttuk, feladatát nem annyira korszerű reformok előkészítésében, mint inkább a bányászat régi s most már minden oldalról támadott kiváltságainak védelmében látta. A támadások azt a területet érték a leghevesebben, amelynek kiváltságai a legnagyobbak voltak: a Bánságot. A bánsági bányászat jogi helyzete a terület reincorporatioja (a megyei igazgatás visszaállítása) után mindössze annyiban változott, hogy a bűnügyek tárgyalására, amelyeket addig a temesvári büntetőtörvényszék intézett, ezután Krassó megye volt illetékes. A Miksa-féle törvény, amely a bányatiszteknek a politikai-rendőri közigazgatás ügyeiben teljes hatalmat adott, és a bűnpereket kivéve minden egyéb perben a bányabíróságoknak adott jurisdictiot, továbbra is érvényben maradt. A bányahelyeken csupán az újoncállítás és az adókivetés történt a megye befolyásával. Krassó megye 1804-ben még maga is beismerte, hogy a bányavidéken ezeken kívül más joga nincs. A bányaigazgatóságot a főispán meghívta a megyei installációkra, a rendek pedig a közgyűlésekre, s ezzel is elismerték, hogy az igazgatóságot törvényes jurisdictíonak tekintik.