Levéltári Közlemények, 42. (1971)
Levéltári Közlemények, 42. (1971) 1. - IRODALOM - Vörös Károly: Manuel d'archivistique. Paris, 1970. / 163–167. o.
166 Irodalom A kötet tematikájának ilyen egyszerű, sommás felsorolása önmagában persze még nem ad képet magáról a tartalomról: a problémák kibontásának részletességéről és színvonaláról. A kézikönyvnek — mint már említettük —• már műfajából következik, hogy nem feltétlenül önmagában is megálló, minden részletre kiterjedő módszertani útmutató, de nem is jogszabályismertetés vagy éppen jogszabály — és nem is teoretikus fejtegetés; a kettő között álló rendszeresen felépített beszélgetés inkább a problémákról: tanácsadással, többféle megoldás ajánlásával — mely alapjaként sokban feltételezi a tárgyban korábban meghozott és itt minden esetben hivatkozott tételes szabályozások és a nyomukban kialakult gyakorlat alapos ismeretét. A tárgy jellegétől függően hol egyik, hol másik lehetséges tárgyalási módszer kerül előtérbe: a tárgyalás teljes egyöntetűségét már a túlságosan is nagy munkatársi gárda bevonása sem teszi lehetővé. Hogy néz ki ezek után konkréten immár egy fejezet? Vegyük példának az I. rész I. fejezetét. Ez 24 oldalon a levéltári anyag kialakulásáról szól az ügyvitelben (archives en formation), valamint az átmeneti levéltárakról (pré-archivage), s a levéltárosra e vonatkozásokban ráháruló feladatokról. Két alfejezetre oszlik. Az első további két alcsoportra, s azon belül pontokra bontva részint az iratkezelés jelen helyzetét ismerteti (historikumát és a kérdés általános elméletét; az iratanyag kezelését az irodákban és a helyzet elemzését — végül is, számunkra is igen tanulságosan, pszichológiailag magyarázva az ügyvitel érdektelenségét az iratoknak már menet közben is levéltári szempontú csoportosítása vagy egyáltalán nagyobb perspektívájú rendezése iránt) —, részint a megoldásra eddig tett kísérleteket: a főhatóságok szervezési és módszertani irodáinak létrehozását, majd levéltárosok beosztását a főhatóságok irattáraiba. A második alfejezet a levéltáros az iratkezelés vonatkozásában meglehetősen korlátozott és csupán ajánlások megtételére szorítkozni kényszerülő közbelépési területeit és lehetőségeit ismerteti, majd az eddig legjobb megoldásnak bizonyult átmeneti levéltárakról (archives intermédiaires) szól. Az egyes pontok címei itt önmagukban egyszerűen felsorolva is elárulják a tárgyalás, a megközelítés szempontjait: 1. a helyhiány és a téves megoldások (mint illuzórikus megoldást ideszámítja a kézikönyv a tömör állványozást); 2. az iratok elsődleges és másodlagos értéke (elsődlegesnek tekintve az élő ügyviteli, másodlagosnak a történeti értéket, ami az irat megőrzését indokolja); 3. az irattárolás költségei és rentabilitása; 4. „az átmeneti korszak" fogalma (ez az a kor, amikor az iratanyag .ügyvitelileg közvetlenül már és történetileg még nem használatos: ez a selejtezés előtti állapot; 5. átmeneti raktárak létesítése (ezekben kell őrizni az iratanyagot addig, míg „elsődleges" ügyviteli értéke teljesen meg nem szűnik és fokozatos selejtezése után csak a történeti anyag marad vissza); 6. az átmeneti raktárak üzemeltetése (itt szervek és levéltárak együttműködésének különböző lehetőségeit említi); 7. az átmeneti raktárak működtetése (létesítésük előfeltétele, megfelelő helyiség, állandó személyzet) és a bennük végzendő munka. Egyetlen, bár igen jellegzetes, gazdag problematikájú fejezet tárgyalása persze nem lehet elégséges ahhoz, hogy egy 800 oldalas kötet egészére levonhassunk belőle ennek értékeléséhez alkalmas tanulságokat. A példa is megmutatja azonban (amit a munka egészének átolvasása még világosabban bizonyít), hogy egyrészt a kötetet a francia levéltárügy problémáinak igen aprólékos felbontáson alapuló teljes számbavétele jellemzi, másrészt, hogy ennek során — megfelelően a tőkés gazdaság, illetve a polgári állam rendszere által teremtett feltételeknek — a kötet a véglegesen még nem szabályozott problémák megoldására többféle, a leghelyesebbnek vélt irányokba mutató megoldást is ajánl (noha a kötet megjelenése óta egyes bírálói sokban éppen felesleges merevséget vetnek szemére) —, végül, hogy olyan pontokon, ahol háta mögött tételes jogszabály áll, annak értelmezését adja, régebbi jogszabály esetén a mai viszonyok között alkalmazandó aspektusainak kiemelésével. A francia levéltárüggyel szemben támasztható igények kielégítését a könyv tehát feladatok és optimális megoldások lehető teljességre törekvő számbavételével és lehetőségig rugalmas ajánlások útján látszik megkísérelni. A fentiekből is világos lehet, hogy a kötet bármely részletének vagy problémakörének konkrét ismertetése végül is közvetlenül magának a francia levéltárügy vonatkozó szektorának ismertetésével válik azonossá. A kézikönyv ismertetése kapcsán azonban nem ez kell hogy célunk legyen. A kézikönyv ugyanis a francia levéltárügy gyakorlatának konkrét megismerésénél többet is lehetővé tesz számunkra: a francia levéltárügy mögött álló levéltárszemléletnek, a levéltári problémák megközelítésének és az ezekünk során alkalmazott módszereknek mélyebb, de a tények megismerésénél nem kevésbé lényeges megértését is. Ennek a kézikönyvből visszatükröződő francia levéltárszemléletnek legjellegzetesebb vonását egyfajta pragmatizmusban: az adott konkrét valóság rendkívüli tiszteletében látjuk — és bizonyos idegenkedésben minden előre, kívülről spekulative kidolgozott prekoncepciótól. Nem véletlen, ha a kötet bevezetése az elméleti alapvetésnek a munka előkészítése során végbement tanulmányozásáról szólva, azt „az országunkra meglehetősen jellemző törekvés"-t emeli ki, mely lehetővé tette, hogy a munka során sohase távolodjanak el a konkrét kérdésektől — s hogy a „théorie" szót (mely a
