Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 1. - IRODALOM - Vörös Károly: Manuel d'archivistique. Paris, 1970. / 163–167. o.

164 Irodalom alább megfogalmazását tűzték ki célukul, az utolsó negyedszázad alatt állandóan továbbfejlesztett, gyakorlati használatra, mintegy már szabályzatként szolgáló szovjet levéltári kézikönyv, Enders Archivverwaltungslehre-je, és Schellenberg Modern Archives-je mellé most a modernül organizált formában kétségtelenül legnagyobb múltra visszatekintő európai levéltárügynek, a franciának kézikönyve is megjelent. A valamennyi említettnél terjedelmesebb, több mint 800 oldalas kötet készítése 1962-ben indult meg. Szövegét három tagú szerkesztőbizottság irányítása alatt 42 munkatárs, részben már 1963—64ben elkészítette, a végleges teljes szöveg 1968 elejére lett kész. A mű így általában legkésőbbi időpontként az 1968. január 1-i állapotot és felfogást tükrözi. Éppen műfajánál, kézikönyv jellegénél fogva a kötet több mint pusztán elméleti fejtegetések vagy csupán eljárási, ügyviteli szabályok összeállítása; ezeknek együtteséről: elméletnek és gyakorlatnak szintéziséről van itt szó, gondosan arányosítva és kiegyensúlyozva. Olyan könyvről, mely a levéltárosnak, de általában a francia levéltárügy iránt érdeklődő bármely olvasónak a levéltárügy minden lehetséges kérdésében megadja a felvilágosítást a mai francia gyakorlatot illetőleg — ki térve azonban az e gyakorlatot kialakító, meghatározó elvi alapok, szabályok ismertetésére is. A magát a kötetet életrehívó igényeket előszavában A. Chamson, a francia levéltárak főigazgatója foglalja össze. „A levéltárról alkotott koncepciót — írja — a dolgok ereje fokozatosan alakította át, abban a mértékben, ahogy nyilvánvalóvá vált azon folyamatok egymással szervesen összefüggő volta, amelyek a hivatali ügyiratot levéltári anyaggá alakítják." A levéltári anyag ilyen, helyétől és funkciójától független, később a kötet más helyein még igen határozottan érvényesülő egységes szemléletéből következik annak felismerése is — amit Chamson ugyancsak nyomatékosan hangsúlyoz —, hogy „a kutatás igényeinek egyre inkább csak az iratképző szervekkel való széles körű együttműködés által lehet eleget tenni". Ez persze felveti a hagyományos levéltárosi szakképzés programja és profilja módosításának kérdéseit is. Azonban itt már erőteljesen tekintettel kell lenni a levéltárossal szemben munkája másik, az anyagot felhasználó oldaláról a kulturális élet tágabb körei által támasztott igényekre is. „A levéltáros egyre inkább aktív, sőt lényeges elemévé kell hogy váljék a kulturális életnek is: ez utóbbi túl gyakran szerencsétlenül lebecsült fogalomnak legteljesebb értelmében is." A jó levéltáros — hangsúlyozza Chamson — ma már nem elégedhet meg fondjai őrzésével, — azok minden irányú felhasználásában is aktív részt kell vállalnia. Ennek, a hagyományos levéltári tevékenységet egyrészt az iratképző szervek, másrészt a tágabb kulturális élet köreire is kiterjesztő modern igénynek jegyében jött létre végül is a kézikönyv—• nem azért —, mint azt immár a bevezetőben F. Dousset, a levéltárosegyesület elnöke hangsúlyozza — mintha a fejlődést az eddig elért ponton most már meg akarná merevíteni: ellenkezőleg, a szintézis célja éppen a további fejlődés elősegítése. Ugyanakkor, bár a munka sajátlagosan a francia viszonyokat akarja szabályozni, s hangsúlyozottan azokat is tükrözi, szerzői tisztában vannak azzal, hogy. az eszmék és gondolatok napjainkra meggyorsult nemzetközi forgalma révén munkájuk a nemzetközi levéltárügy számára is tartalmaz tanulságokat. E szempontból a kézikönyv is nagy, mondhatni döntő jelentőséget tulajdonít a levéltárüggyel szemben támasztott igények már említett kitágulásának — bár a levéltárügy az ügyvitel felé forduló érdeklődését illetőleg Dousset elégtétellel hangsúlyozza, hogy a francia levéltárak sohasem szakadtak el az adminisztrációtól, szerves eleven kapcsolatukat azzal mindig megőrizték. Az igények ilyen rögzítése után a kézikönyv bevezetésre és négy főrészre bontva tárgyalja a francia levéltárügy problémáit. A Bevezetés I. fejezete (R. H. Bautier munkája) a levéltár fogalmát, a közirat fogalmát és végül a nemzetközi jognak a levéltárakkal kapcsolatos álláspontját ismerteti. Az itt kifejtett nézetek közül különösen figyelmet érdemel a levéltár és a levéltári dokumentum fogalmának meghatározása, mely természetszerűen konkretizálja tovább a munka egészének alapállását is. Bautier a francia levéltárügy nagy szemléleti hagyományát követve tartózkodik attól, hogy a fogalmakat a levéltár-irattár vagy a levéltári érték kategóriáiban akarja kibontani — és még inkább attól, hogy a német levéltári teoretikusokhoz hasonlóan e fogalmaknak bármilyea elméleti boncolgatásába bocsátkoznék. Ő — véleményünk szerint az ilyen kézikönyv esetén leghelyesebb megoldásként — a realitásból: a fond fogalmából indul ki. „A fond mindazon, bármilyen természetű iratok együttese, melyeket valamilyen szerv (corps administratif) valamely természetes vagy jogi személy automatikusan és szervesen egyesített (hivatali) funkcióinak vagy tevékenységének szempontjából." Ebben a szemléletben, mely a Chamson által már hangsúlyozott egységes folyamatból logikusan következik — s ami a továbbiakban is végigvonul a könyvön — végül is mindegy, hogy a fond valamely darabja levéltári megőrzésre méltó-e vagy sem, de az is mindegy, hogy a fondot vagy annak egyes részeit pillanatnyilag hol őrzik: levéltárban-e vagy még az irattárban. Mindegy az is, hogy a dokumentum irat-e, vagy kötet, fénykép vagy akár nyomtatvány, mint ahogy az is mindegy, hogy mi a belső rendszere vagy ki a létrehozója. A realitás a dokumentumok adott szerves együttese,