Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: E. Mályusz: La chancellerie royale et la rédaction des chroniques dans la Hongrie médiévale. Extrait de la Revue le Moyen Age, Nos. 1–2. 1969. / 337–339. o.

Irodalom 339alapozása szempontjából, ha azt analógiákkal, mégpedig a magyarokkal rokon, török népek életében megfigyelhető párhuzamokkal gazdagíthatnánk. A baj csak az, hogy az etnológia az államszervezet viszonylag magas fokán élő török népekkel nemigen foglalkozik, összevetésre alkalmas jelenségeket alig szolgáltat. (Alább mindössze egyetlen, bár nem súlytalan adatot tudok csupán felhozni a Mályusz által megfigyelt jelenségekhez hasonló szokásra a török népek körében.) A Mali-i férfiavatás szertartásának imént felelevenített részlete mindenesetre rávilágíthat a magyar szokás indítékaira s a közegre, amelyen át nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak az ősök tetteiről szóló történetek. A hősi tettek emléke továbbélésének útja nem az énekmondók és a kancelláriai jegyzők egymással nem is érintkező rétegén át vezetett. A megőrző társadalmi közeg, amelyen át a történeteket közvetítő hajszálerek vezettek, a család volt—, az afrikai népeknél éppen úgy, mint a magyaroknál, sőt hozzáfűzhetjük, mint általában a török népeknél. Németh Gyula írja (A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930. 241. 1.), hogy „a törökök nem felejtik el hamar őseiket; a közép-ázsiai törökségnél ma is szokásban van a hét ős felsorolása." Alig lehet kétséges, hogy az ősök, í 11. az ősök tetteinek felsorolása apáról fiúra szálló kötelezettségnek számított a harcias, nomád népek körében s az maradt még akkor is, amikor már magasabb társadalmi, politikai szervezetben éltek. E magasabb életformára eljutott török népek közül csupán a magyar nép tudott beilleszkedni az európai, feudális társadalomba s egyedül a magyarság őrizte meg e társadalom sajátos viszonyai között és sajátos eszközeivel (a jogbiztosító oklevelek narratióiban) az ősök emléke fenntartásának ősi szokását. Mályusz kitűnő tanulmánya befejezésében röviden érinti azt a korszakot is, amelynek anyagát nem vizsgálta át oly aprólékosan, mint Zsigmond királyét. Nyugodtan mondhatjuk azonban, hogy a tartózkodás-, amellyel e korra vonatkozó megállapításait megfogalmazza, indokolatlan, hisz Mátyás korának is ő az egyik legjobb ismerője. Szerinte a nagy király uralkodásának második felében a narratiók elogiumai egyre rövidülnek, egészen lakonikussá válnak, nem egy oklevélből teljesen eltűnnek. E jelenség okát a szerző a központi hatalom megerősödésében s egy új gondolatközlési forma, az Aeneas Sylvius által művészi tökélyre emelt levél megjelenésében látja. A finom műveltségű, bár a hízelgés iránt éppen nem érzéketlen királyt untatta az oklevelek narratióinak monoton és terjengős stílusa. A narratiók elszíntelenedése mögött az ízlésváltáson s a nagy kulturális átaalakuláson kívül, ill. ezek mozgató erejeként mélyebben ható társadalmi erők munkája is feltételezhető. Annyi mindenesetre, hogy a XV. századvégi, magyar társadalom már nem igényelte a hősi ^

Llt

.iv narr, tiókban elbeszélésének akkorra kissé avultnak érzett szokását. Arra a kérdésre, miféle ,erők és miktpnen működtek közre e jelenség kialakulásában, választ csupán a teljes okleveles anyag összegyűjtése, íennai és tárgyi egybevetése s kritikai megrostálása alapján adhatunk. Mályusz méltán hívja fel a korszak kutatóit a teljes forrásanyag összegyűjtésének szükségességére. Ez az anyaggyűjtés a fentebb vázolt társadalom- és művelődéstörténelmi összefüggések feltárásán túl arra is jó lenne, hogy tetemesen megnövelné a magyar történelem elbeszélő kútfőinek mennyiségét. Szinte új forrásbázist teremtenénk, természetesen, elsősorban a kor politikai történelme számára. Ha meggondoljuk, hogy Küküllei János XIV. század végi műve után Thuróczi János krónikájáig egyetlen történelmi feldolgozás sem maradt ránk, elbeszélő forrásainknak nem is lebecsülendő gyarapodásátjelentené a narratiók kommasszálása. Ily volumenű anyag kritikai vizsgálata éppen a nagy anyagmennyiségben rejlő lehetőségek kiaknázásával minőségileg is új szempontok felvetését és érvényesítését engedné meg. Választ kaphatnánk oly kérdésekre is, mint hogy miképp történt a családi hagyományok írásba foglalása, mi szerepe lehetett az egyes kancelláriai jegyzők szépírói készségének a valóság átszínezésében, mi különbség van forrásértékben a narratiók és a velük párhuzamba állítható krónikarészletek között, hogy viszonyulhatott egymáshoz az eseményeknek magyarul élő szóban elbeszélése és latinul írásban rögzítése stb... 3 Az oklevelek elemeinek, mint korábban az arengának, most Mályusznál a narratiónak különleges vizsgálata az oklevéltan határain túl is értékesíthető eredményekre vezet. E vizsgálatok, így például a dispositiós, corroboratiós stb. formulák vizsgálatának alapja a minél teljesebb forrásanyag egybegyűjtése lehet csupán, Mályusz mesteri művének méltó elismerését az jelentené, ha a Mohács előtti századok kutatói az ő útmutatása nyomán valóban hozzálátnának a narratiók, majd e nagy munka befejezése után, egyéb oklevélelemek összegyűjtéséhez és kritikai vizsgálatához. Komjáthy Miklós-