Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 2. - IRODALOM - Vanyó Tihamér: Újabb publikációk a pápai nunciatörténeti kutatások köréből : Fridolin Dörrer, Léon-E. Halkin, Leo Santifaller / 368–373. o.

370 Irodalom Históriáé Pontificiae 1(1963), 413—422.) Az osztrákok és a németek újabb kiadásai sem hoztak semmi módszertani haladást. Az osztrák Wandruszkának a szövegközlésről való nagymérvű lemondása erős ellentmondással találkozott. A németek pedig a hosszú időn át folytatott sok elméleti bölcselkedés ellenére szintén semmit sem jutottak előbbre. (L. Heinrich Lutz: Nuntiaturberichte aus Deutschland. Vergangenheit und Zukunft einer „klassischen" Editionsreihe, in: Quellen u. Forsch, aus ital. Archiven u. Bibliotheken 45 (1965), 274—324.) Ezt mutatja pl. Helmut Goetz Martinengóról (1550—1554) kiadott kötete. A teljes közlés uralkodik benne, nagy gondossággal, kiváló jegyzeteléssel, amely a kötetnek több mint felét kitevő magyar, s különösen erdélyi és török eseményeknél is meglepően pontos. De e jelentések nagyrésze nem éri meg a rájuk fordított munkát és költséget. Goetz keveset okult a hasonló kiadványok közel nyolcvan éves múltjából. A nunciusi jelentések kiadásának új módja tudtunkkal először 1895-ben merült fel. Ekkor terjesztette elő Heidenhain német kutató a vatikáni Borghese-levéltár német szempontból való föltárásával kapcsolatban azt a javaslatot, hogy az anyag fölszaporodására való tekintettel a szövegközlést teljesen el kellene ejteni, s helyette csupán leltárt és regesztákat készíteni. Friedensburg igen élesen válaszolt, s Heidenhain kivált a közös munkából. Leo Just neves rajnai történész a harmincas években tartalmas tanulmányt írt a nunciusi jelentések kutatásáról, s ebben egyéb kitűnő meglátások mellett kimondja, hogy a 17—18. századi jelentések teljes földolgozása már nem jöhet szóba, hanem a történettudomány esetről esetre átveszi belőlük a számára fontosat. Ennek érdekében jobban kellene szorgalmazni az állomány pontos leltározását, a rendszeres földolgozás és közzététel pedig egyes kérdésekre korlátozódjék. (Die Erforschung der päpstlichen Nuntiaturen, in: Quellen u. Forsch. 24, 1932—33, 244—277.) A kölni nunciatúrával foglalkozó tanulmányában azután példát is adott a leltározásra. (Uo. 29, 1938—39, 249—296.) Karl August Fink szintén megállapítja, hogy anyagunkban a regesztaszerűen adott leltár a kutatás haladását szolgálná. (Das Vatikanische Archiv.

2 Rom, 1951. 84.) 1945 után Hans Kramer innsbrucki professzor írta az első összefoglaló tanulmányt tárgyunkról. (Die Erforschung u. Herausgabe der Nuntiaturberichte, in: Mitteil, des Österr. Staatsarchivs I. Wien 1948, 492—514.) Ebben Justhoz és Finkhez csatlakozva dicséri az új fölhasználási módokat, s erélyesen követeli a nunciusi jelentések diplomatikájának megírását. Heinrich Schmidinger osztrák történész rövid, de igen magvas és gyakorlatias cikkében nem helyesli a Justtól ajánlott összpontosítást és korlátozást egy-egy tárgyra, mert szerinte a jelentések ennél sokoldalúbbak és gazdagabbak. Viszont lelkesen fölkarolja a leltározást mint az egyetlen járható utat. (Zur Frage der Erschliessung u. Publikation neuzeitlicher Akten, in: Quellen u. Forsch. 63, 1955, 53—63.) Az 1950-ben újból megnyílt római Osztrák Kultúrintézetben Ernst Hefele elnök javaslatára a történeti osztály a pápai államtitkárság és a bécsi nunciatúra írásos érintkezésének földolgozását tűzte ki célul, mégpedig 1760-nal kezdődően. Ezt egyébként Ferdinand Maassnak a bécsi állami levéltárból merített hatalmas forráskiadása is kívánatossá teszi. (Der Josephinismus, I—

V. Wien 1951—61.) Az egyre gyarapodó levéltári anyagra s a kutatók, illetve földolgozók nagyon is sokrétű, egyéni szempontjaira való tekintettel a kivonatos közlés gondolatát elvetették, s egyetlen lehetséges eljárásként az iratok leltározását határozták el. A cél nem a megismertetés, az irat elolvasásának helyettesítése, hanem a kutatónak az irathoz való vezetése. A munka első szakaszaként az intézet öt ösztöndíjassal 1950—54 közt Vitaliano Borromeo (1760—67) és Antonio Eugenio Visconti (1767—74) nunciatúráját dolgoztatta föl. Sajnos, ez a mű nyomtatásban máig sem jelent meg. Viszont a vállalkozástól függetlenül — Maass szorgalmazására — Anton Ellemunter jó földolgozást tett közzé Visconti követségének okmányai s a hazai irodalom alapján a jozefinista állam-egyháziság kezdeteiről. (Ant. Eug. Visconti u. die Anfänge des Josephinismus. Graz—

Köln, 1963.) Az említett osztrák ösztöndíjasok közül Fritz Wagnernek és Fridolin Dörremék jelentős és bennünket is igen érdeklő tanulmánya olvasható a Röm. Hist. Mitteilungen lapjain. Wagner figyelembe véve, hogy a Vatikáni Levéltár a bécsi és kölni nunciatúrának az államtitkársággal való iratváltása anyagáról mintaszerű útmutatót készített (Indice 1027: Germania, Colonia, a levéltár konzultációs termében), az Archivio della Nunziatura di Vienna több mint félezer kötetes állományából a rendelkezésre álló mutatón (Indice 1055) túlmenő részletességgel 181 kötetet dolgozott föl leltárszerűen, majd mások újabb 36-ot. A kutatás folyamán kiderült, hogy Garampi nunciatúrája alatt (1776—85) ebben az 1921-ig a bécsi pápai követségen őrzött levéltárban rendezés volt, s ezután már minden nunciatúrák szerint található, ezért fölösleges munkába venni. Wagner műve magyar szempontból is fontos, mert e kötetek gazdag, ránk vonatkozó anyagot is tartalmaznak. De az állományt még e segítség ellenére is szinte lapról lapra át kell nézni, mivel a Varia kötetek tárgyi csoportosításban adják az okmányokat, mindennemű mutató, tartalomjegyzék nélkül. Wagner leltára (Die Bestände des Archivio della Nunziatura Vienna bis 1792, in: Röm. Hist, Mitt. 2. Heft, 1957/58. Graz—

Kölm- Böhlau 1959, 82—203) minden kötetnél — az államtitkári válaszokat s a nuncius leveleit kivéve — lapszám, tárgy és év megadásával röviden jelzi a tartalmat, de messze elmarad a Schmidinger id. tanulmányában említett leltárkészítési elvek mögött. Itt röviden még utalnunk kell