Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 1. - Ember Győző: Levéltári rendeltetés – levéltárosi hivatás / 3–20. o.

Levéltári rendeltetés — levéltárosi hivatás 15 zésük után 2—3 évvel, átveszi a levéltár az iratokat, nemcsak a szövetségi iratközpontoknak a munkáját határozza meg, teszi irattári, azaz igazgatási jellegűvé, hanem kidomborítja ezt a jellegét magának a szűkebb értelemben vett levéltári munkának, a levéltári iratőrző osztályok munkájának is. A szervektől átvett iratok egy része ugyanis nem megy át az igen találóan purgatóriumoknak mondott iratközpontokon, hanem egyenesen a mennyországba, az iratőrző levéltári osztályokra kerül. És az iratközpontok is továbbadják néhány év elteltével a maradandó értékű iratokat az iratőrző levéltári osztályoknak, amelyek így egészen fiatal iratokat is őriznek, amelyeket elsősorban még nem a történeti kutatók használnak, hanem az állam mindenfajta polgárai, a legkülönbözőbb ügyekben. Ebből pedig az következik, hogy az iratőrző levéltári osztályok is igen nagy arányban végeznek tájékoztató jellegű munkákat, ún. reference service-eket. Tanulságos ebből a szempontból, hogy a levéltár egyik legjelentősebb iratőrző osztályának, a Social and Economic Records Division-nek, amely az Egyesült Államok összesen 12 minisztériuma közül 8-nak az iratait őrzi, 1968. évi munkatervében szereplő 56 093 munkaóra közül 36 720 órát irányoztak elő referensszolgálatra. Az évi tervben számításba vett tájékoztatások száma ennél az osztálynál 226 400. — Kiadványkészítés az osztály tervében egyáltalában nem szerepel, hacsak a publikálásra kerülő segédletek készítését annak nem tekintjük. A segédletek ^publikálása azonban egy külön osztálynak a feladata. Ugy gondolom, nem szükséges most további adatokat felsorakoztatnom annak illusztrálására, hogy az Egyesült Államok központi levéltárában folyó munkának milyen a jellege. A levéltár — különösen fejlődésének legújabb, 1949-ben kezdődő szakaszában, amikor a General Services Administration alá rendelték — nemcsak hogy szoros kapcsolatba került gyűjtőköri szerveinek az irattáraival, hanem maga lett ezeknek a szerveknek az iratközpontja. És ezen túlmenőleg egy nagyon fontos új, lényegében szakigazgatási jellegű feladatot kapott, azt ti., hogy a gyűjtőkörébe tartozó szerveknél necsak az irattárak munkáját, necsak az iratkezelést, hanem az egész írásbeli munkát kísérje figyelemmel, kövessen el mindent annak megjavítása érdekében. A levéltár ezzel nem nyert jogot arra, hogy a gyűjtőkörébe tartozó szervek számára előírja, hogy milyen legyen náluk az irattári munka, hogy miként kezeljék az iratokat, hogy általában mit tegyenek az írásbeli munka megjavítása érdekében. Szerepe mindezekben a kérdésekben csupán a tanácsadás, a segítségnyújtás. És a tanácsadásban, a segítségnyújtásban, a legszorosabban együttműködve jár el az érintett gyűjtőköri szervekkel. A fejlődésnek ez az iránya a levéltári munka kettős: tudományos és igazgatási jellege közül határozottan az utóbbit domborította ki. Önként merül fel a kérdés, hogy az ilyen irányú fejlődés nem megy-e a levéltári munka tudományos jellegének a rovására, nem veszélyezteti-e azt? Ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, akkor mindenekelőtt ki kell lépnünk annak a szemléletnek a bűvköréből, amely a levéltári munkák közül egyedül a történeti kutatást tekinti tudományos jellegűnek, amely egy levéltár működésének tudományos voltát egyedül azon méri le, hogy az a levéltár milyen történelmi kiadványokat jelentet meg. A levéltári munkának számos egyéb olyan területe is van, amely nemcsak tudományos felkészültséget kíván meg a munkát végző levéltárostól, hanem a munka eredménye tudományos eredménynek is tekinthető. Kezdve annak megállapításán, hogy az óriási tömegben keletkező iratanyagban